Az Idő ereje

1.1

Anya szobájában voltam. Az egész zsúfolt volt, a levegőt beborította a tömény parfümillat. Csevegés ütötte meg a fülemet. Egy ismerős hang. A hang irányára néztem, az ágy felé, ahol anya javában telefonált valakivel.

— Olyan gyorsan elmentél – szólt a telefonról egy mély, öblös hang.

— Én döntöm el, hogy mikor megyek el, nem a te dolgod – közölte száraz hangon anya. A szívem rögtön a torkomba ugrott, amint meghallottam a hangját. Olyan rég volt, amikor legutóbb még hallottam őt...

— De hisz csak hajnali 3 volt, amikor leléptél! – háborodott fel a férfi.

— És aztán!? Mindig ekkor szoktam elmenni! – vette elő a körömlakkjait anya. Mindig ezt csinálja, ha ideges.

— Miért? Hogy időben hazaérjél? Esetleg még mindig az őseidnél laksz? – röhögött a vonal végéről a pasas. Összeszorítottam a fogam. Akárki is ő, nekem már nem szimpatikus.

— Mert én ezt akarom – válaszolt vissza a jellegzetes „itt befejeztük" hangstílusával. Ilyenkor mindenki felfogta és eloldalgott, de ez a röhögcsélő hülye nem vette a lapot, és folytatta.

— Ha tényleg időben haza szeretnél érni, hazadobhatlak a kocsimmal. Ultramenő és eddig egyetlen olyan dögös csaj sem ült be, mint te. Csak add meg a lakcimedet – ajánlkozott a pasas. Én tágra nyílt szemmel néztem a telefonra, aztán anyára. Ő viszont csak összevonta a szemöldökét, és kemény hangon megszólalt.

— Nem fogok olyan mélyre süllyedni, hogy veled menjek haza egy ellopott kocsiban. Mondtam már neked, hagyj békén. Nem érdekelsz.

— Nehéz csaj vagy, mi? Nem baj, majd a kövi after partin úgyis megadod – mondta a csökkentett agyú fickó. Anya erre válasz helyett kinyomta a telefonját, és vadul tovább festegette a körmét.

Én pedig eltorzult arccal néztem magam elé. Akárki is ez a barom, én felkeresem és hasba rúgom. Ekkora hülyét! Anya pedig...honnan szerezz ilyen részeges állatokat!? És mi az, hogy after partik? Tehát igazam volt, és tényleg bulizásra költi a pénzét!? Ő sem normális, komolyan! És észre sem vett! Ennyire láthatatlan lennék neki?! Elindultam anya felé, hogy a szeme láttára összetörjem a méregdrága telefonját, de hirtelen megváltozott az egész tér, minden elhomályosult.

Először a közönség hangját hallottam, és csak utána tudtam meg hol vagyok. Mindenféle díszített konténerek között voltam, nem messze az elrejtett hátsó bejárattól, ahol a fellépők mentek ki és be. Egy vándorcirkuszban voltam. Apa munkahelyén. De hogy kerültem ide? Mielőtt még gondolkozhattam volna, felbukkant egy konténer mögül néhány artista, köztük...apa. Összeszorult a mellkasom. Múlt vasárnapon találkoztam vele legutoljára, mégis felment az adrenalin szintem. Apáék valami vidám dologról csevegtek, mert szélesen vigyorogtak. Szerencsére egy másik konténer takarásában voltam, így nem vettek észre.

— ...végül úgy búcsúztunk egymástól, hogy a feleségem azt mondta, hogy „Ha megszületik a gyerekünk, nem fogom megengedni, hogy artista legyen!" – élte bele magát a szerepébe Zoli, a legviccesebb artista a cirkuszban, és a többiek felnevettek. Apa is. Ő nevetett a leghangosabban.

— És te, Dominik? Mikor látogat meg a családod? – kérdezte apámtól egy soványka, számomra ismeretlen tag. Lehet, hogy új a csapatban, ugyanis a többiek rögtön elkomorultak, az egyikük még be is fogta a száját az újoncnak.

— Ez érzékeny téma Dominik barátunknak, Karcsi. Majd, ha egyszer felnősz, és nem eszed le magadat, mint egy baba, meg fogod érteni – oldotta a feszültséget Zoli, és sikerült is. Mindenki nevetni kezdett, az újonc pedig égett.