Az Idő ereje

3.2

Fura volt újra itt lenni, ráadásul világosban. Mint mindig, a fák összhangzata békességet és nyugalmat terjesztett, ami valamennyire hatással is volt rám. Mire feleszméltem, már az egyenes fánál voltunk.

— Evyrn! - kiáltottuk el magunkat egyszerre. Semmi válasz - Evyrn! Itt vagy?

Semmi. Csak a madarak csicsergését hallottuk. Mióta voltak itt madarak!?

— Lehet, hogy ő... - kezdte Zen pánikkal a hangján.

— Dehogy, az erőnk nem ér fel ideáig. Nem halhat meg - legyintettem, de magamban én is ugyanilyen ideges lettem. Megöltük volna Evyrnt? Egy ősidős démont, aki talán a legértékesebb démon? Aki kisegített minket? Te jó ég, és én meg se köszönhettem neki!

— Talán elszökött? - tűnődött Zen. De tudtam, hogy Lélektolvajként nem lenne képes rá. Vagy valami olyasféle.

— Szerintem ne-

— Fogjátok már be a pofátokat! - hördült fel Evyrn elkeseredett hangja. Azonnal ledermedtünk. Kissé váratlanul ért minket az "üdvözlése". A hallgatásunkat kihasználva Evyrn folytatta.

— Éppen a halotti szertartás kellős közepén zavartatok meg! Azért ti sem örülnétek, ha az ellenszenves rokonaitok elpusztulna egy szövetséges által!

— Nagyon sajnáljuk Evyrn, és pont ezért jöttünk! - vágta közbe Zen - Meg akartuk tudni, hogy hogy viseled, tudsz-e erről-

— Persze, biztos ezért! - szakította félbe a gyászoló démon - Nem inkább azért, hogy eldicsekedjetek, hogy éltek és győztetek? Hm? Hogy elpusztítottátok a családom egy részét? Hm? És miért ne tudnék erről, ti féleszű gyilkosok?! Mindegyik démonnak tudnia kell erről!

— Nem hiszem el, tényleg ezt gondoltad rólunk?! - forgattam el a szemem - Szerinted miért minket választott ki harcosnak a mesterünk?

— Tessék, pontosan erről beszéltem! Dicsekedtek, hogy ti vagytok a "Harcosok" - dühöngött Evyrn, amitől megszeppentem. Rossz döntés volt, hogy beleszóltam. Zen békítően előrelépett.

— Evyrn, figyelj kérlek - mondta nyugtató hangon - Tényleg, teljes szívünkből sajnáljuk a történteket, ha tehetnénk, visszamennénk a múltba és kijavítanánk a hibánkat. Hogy eleve nem lépünk be Hűvösvölgybe. Mindenkinek jó lett volna így. Nekünk is, neked is, minden egyes embernek is. De már nem tudjuk visszacsinálni a múltat. Viszont helyrehozni tudjuk a jövőt. Kérlek, mondd, hogyan segíthetnénk ki? Hogyan hálálhatnánk meg a segítségedet? Hogyan tudnánk elérni, hogy ne haragudj meg ránk többé?

Legyökerezett a lábam. Zen nagyon ügyes ebben. Őszintén kimondta azt, ami az igazság volt, és egy bámulatos úton közölte ezt. És milyen úton? A teljes őszinteség útján. Az arcán egy csepp álszentség sem látszódott, komoly és reménykedő volt, semmi manipulációs cselekvés, csak a valódi Zen. Evyrn hangja elcsuklott, aztán nagyon halkan mondta.

— Nem rátok haragszom - itt tartott egy hatásszünetet, hogy kiüljön az arcunkon az értetlenkedés - Magamra haragszom. Tudod...amikor azt ordítottad, hogy áruló vagyok, akkor...akkor nem törődtem ezzel. Mármint, igen, tisztában voltam ezzel egy hosszú ideje, de nem tartottam rossz dolognak ezt. Csak azt tettem, amit helyesnek láttam. Nem gondoltam a következményekre. És ez alkalommal borzalmas következménye lett. Kipusztult az európai rokonságom csakis miattam. Értitek, miattam! És...és...nem vagyok egy érzelmes fajta, tehát eleve nincs bűntudatom. Igazából, mint démon, nem is kéne, hogy érezzek! De mostantól a hátamon kell hogy cipeljem a terhet, nem kenhetem másokra, és a halálom utolsó pillanatáig csakis én lehetek a felelős ezért. Démonnak lenni nemcsak ijeszgetés és élvezet. Főként nem nekem. Egy ilyen súlyos tett elől nem menekülhetek. Ezt én okoztam, és nem tehetem jóvá. Ezért haragszom magamra. Hogy ilyen hülye voltam.