Az Idő ereje

3.1

— Ez után erre végképp nem számítottam - szólalt meg a közelemben lévő barna hajú fiú álmélkodva.

Én is körülnéztem. Mindenütt sötét szürke köd borított. Ennél sűrűbb ködöt még sosem láttam. Sőt, ilyen természetes köd nem is létezik. Ez biztos természetfeletti erővel hozhatott létre.

— Mintha egy másik dimenzióban lennénk - jegyezte meg Zente az oldalamról.

— Mert abban is vagyunk - vágta rá az előttem lévő szőkésbarna hajú lány. Aztán nyugtalanul ránézett a fiúra.

— Hugó, hova mész? Azt sem tudjuk, merre menjünk! - hívta vissza a Hugó nevű fiút a körünkbe.

— Csak körülnéztem, hátha találok valami nyomot Evyrnhez! - idegeskedett.

— Meg fogjuk találni Evyrnt, oké? Csak nyugodj le! - csillapította le Zente. Azután felénk fordult - Képezzek tüzet, hogy jobban lássunk?

— Ne, ez rossz ötlet! - ellenkezett a szőkésbarna hajú lány - Egy ilyen varázslattal teli helyen felfigyelnének a te varázserődre is!

— Akkor hogyan világítsuk be a teret? Mert a köd nem fog magától felszállni - kérte ki a tanácsát Zente.

— Van elemlámpánk. Az egyikünk kapcsolja be, és a lehető legkevesebb ideig világítsuk be a helyet. Sosem tudni, kik veszik észre a jelenlétünket - vetette fel a tervét a lány.

— Majd én bekapcsolom - vette ki a zsebéből Hugó és benyomta a gombot. Körbevitte, de hiába hunyorítottunk a szemünkkel, semmi változást nem tapasztaltunk.

— Túl sűrű a köd. Nem segít a világítás - csalódtam.

Hugó mégegyszer körbe pásztázta, végül kikapcsolta.

— Ez sem jött be - rázta a fejét Zente.

— Akkor már csak a vakmerő szerencsében bízhatunk - pislantott az előttünk elterülő sötétségbe, mintha választ várna.

— Jobb, ha egymásba kapaszkodunk. Nehogy elvesszünk. Nagy eséllyel szándékosan van így, hogy megzavarják a túlélő démonokat - ajánlottam, mire a többiek bólogattak.

Hugó állt előre. Utána a szőkésbarna hajú lány megszorította a kezét. Majd felém nyújtotta. Belecsaptam és Zentének emeltem a kezem. Amikor megfogta, szétáradt bennem az energiája, annyi, hogy a bal szemem kék fénnyel világítson egy másodpercig. Akkora energiahullám sodort végig, hogy kilökött saját magamból, ki a ködből, ki az álmomból, egyenesen a valóságba.

"Miért élek??" - ez volt az első gondolatom. Éreztem, hogy valami kényelmesen fekszek és hogy az izmaim teljesen elernyedtek.
Óvatosan kinyitottam a szemem. A kora délutáni napfénnyel szembesültem, ezért pislogtam egy párat, hogy megszokjam. Hangok szűrődtek be a bedugult fülembe. Ismerős hangok.
Még egyet pislogtam, ezzel megszokva a látványt, de nem az volt, amire számítottam. Sem a saját szobám, se a 17-es szoba, sem a mennybéli Szent Petya kapuja.

"Hol vagyok?" - döntöttem a fejem oldalra. És megtaláltam a hangok forrását. Miután kidugult a fülem, a beszélgetéseket is tisztán hallottam.

—...nem ismertétek egymást?!

— Higgyétek el, nekem is ugyanúgy új volt az, hogy van az idő erejének felügyelője, és ő neki is harcosa, ráadásul az osztályban! - mentegetőzött egy rendkívül ismerős fiú. Asszem...Zennek hívják? Erre a mellette ölelgető lány vádló hangon megszólalt.