Az Idő ereje

2.19

— Ma könnyelmű nappal zárjuk le a kirándulást - kezdte Patakváry, és egy tömegként lélegeztünk fel - Délelőtt bepakoltok a táskátokba, itt ebédelünk, teszünk egy kitérőt a Nagyrétre, utána visszamegyünk a dolgainkért és két órakor felszállunk a vonatra. Ha minden folyósan megy, akkor négyre visszaérünk a Nyugati Pályaudvarra.

— Miért megyünk a Nagyrétre? - kérdezte Szilvia bosszankodva.

— Hogy még egy utolsót közösen mozoghassatok! Az időjárás is kedvez a szabadtéri mozgásra. És ott is fogjuk elmondani az eredményeket a tudáspróbákra és a szobaszemlékre, illetve összegzést is tartunk az elmúlt négy napról - fejtette ki Markosi.

— Mennyi időnk van a bepakolásra? - emelte fel a kezét Bea.

— Reggelitől ebédig, tehát 9-től 12-ig. Aki korábban végez, annak ebédig szabadidő. De előtte segít a szobatársainak is, és a szobát is olyan rendben hagyja, ahogy az első napon belépett. Utána hozzánk jön és ha mi leokézzuk, csak akkor foglalhatjátok el magatokat - válaszolt Patakváry, ettől pedig elszontyolodtunk. Már nem is tűnt olyan könnyelműnek a nap. Mintha eddig is az lett volna...

— Más kérdés nincs? Remek, akkor mehettek is! - bocsátott el minket, és percek alatt fent voltunk a szobánkban. Esélyem sem volt, hogy belopakodjak Zente ágyához. Mindegy, nem is tartottam olyan fontosnak. Csak éljék túl ezt a napot.

— ...nyerik meg a szobaszemlét - jelentette ki Simon.

— Igen, ez túl egyértelmű. Nem is verseny volt, már meg is van a győztes szoba - legyintett Miklós.

— Ráadásul a bepakolással is hamarabb végezni fognak Szilviék! Mi ez már?! - fortyogott Zoé.

— Én nem akarom ezeket leszedni az ágyamról - szomorkodott Tia témától függetlenül.

— Muszáj lesz! - vágták rá. Halkan elkuncogtam magam. Kissé szórakoztatónak találtam a felbolydulást. Tovább raktam a kellékeket a táskámba és figyeltem a többiek beszélgetését. Néha-néha válaszoltam a kérdésekre vagy egyetértettem velük valamiben, de alapjában véve komoly határozottsággal végeztem el a teendőmet. Úgy éreztem magam, mintha felnőttem volna. Éretten gondolkoztam, volt életcélom, és kevésbé voltam befolyásolható, mint egykor. Szinte szokatlannak hatott rám a többiek gyermeki hülyéskedései.

— Kész! - zártam be a nagytáskámat. A szobatársaim javában diskuráltak a félkész csomagjaik mellett.

— ...nem tudtam, hogy el lehet kérni a tanároktól a telefonunkat! Akkor már rég megkönnyítette volna az életemet! - hüledezett Miklós.

— Pedig lehetett! Minden este megkaptam a telóm, hogy pár percre videózzak a családommal! - bólogatott Tia, aztán felfogta az előbb hallottakat - Roxi, te ilyen gyorsan kész lettél?!

— Mi?! Hogy már végeztél?! - esett le az álluk a többieknek. És utána tolongtak elém, hogy segítsek nekik.

— Oké-oké, mindenkinek segítek - nevettem beleegyezően, és így is tettem. Tiának a táskájába belegyömöszöltem a dolgait, Zoé ágyneműjét behajtogattam, Simonnak segítettem megtalálni pár elveszett cuccát, Miklós pedig egyszerűen a kezembe nyomott egy seprűt, hogy söpörjem fel. Hát jó. Legalább hasznosítom magam.

Mint mindig, utolsónak végeztünk, ebéd alatt értünk be, amire kaptunk is pár gúnyt a Bosziktól. Nem számított nekünk. Ebéd alatt az eleve hangos társaság még hangosabb volt, mindenki mondta a magáét, kivéve én. Fürkésztem a környezetem az esetleges démontámadásra, de nem jött el.