Az Idő ereje

2.2

A két órás út alatt mi hárman elszórakoztuk, beszélgettünk mindenről, közben ételt cserélgettünk egymással (illetve inkább Péter adott az övéiből), és bár előttünk Lujza és Eliza ült, akik gyakran lehányóan beszéltek ki minket (direkt hangosan, hogy elszégyelljük magunkat), kijelenthetem, hogy az a két óra nagyon élvezetes volt. Nem voltam stresszes, alig gondoltam a következő napokra, úgyis mondhatnám, hogy a "jelenben éltem", ami elég ritka nálam. Néha-néha a többiek is átjöttek hozzánk, amikor nem figyelt se Markosi, se Szilvia ránk. Az egyetlen dolog, ami zavart, hogy párszor éreztem azt a lüktető érzést, ezúttal az arcomon, ami semmi jó előjelét nem vettem.

"Lehet, hogy van egy démon a fedélzeten? De az nem lehet! Csak a Lélektolvajok képesek ilyen környezetben élni! Vajon vannak? Sosem találkoztam velük. Azt sem tudom, hogy milyenek. Mondjuk, ha..." - és csak ideáig jutottam el a gondolataimmal minden egyes alkalommal, mert Tia vagy Péter közbeavatkozott valami vicces dologgal, ami rendesen elterelte a figyelmemet. Végül megint elkönyveltem annak, hogy a bezártság jelei ezek és semmi több. Vagyis, csak reméltem, hogy azok.

A vonat hangosan nyikorgott egyet, amikor megállt, és egy pillanat múlva Markosi már nógatatni kezdett minket.

— Hűvösvölgy vasútállomás. Kérem, szálljanak le. További szép napot! - recsegte a hangosbemondó, amitől rögtön visszatértem a valóságba.

"Hát, itt vagyunk. A démonok sűrűjében, ahol megpecsételődik a sorsom. Ha most filmben lennék, akkor most drámai zene szólna, miközben lassított felvételben leteszem a lábam a földre..."

De mivel ez a valóság volt, így amikor kiszálltam a vonatból a tízkilós táskával a hátamon, az egyetlen dolog, ami nagyon drámai volt, hogy baromi forró volt a levegő.

— Ajj, de meleg van! - nyögött fel Tia.

— Valóban - húztam el a számat, miközben átkoztam a fekete hajamat, és hogy nem kötöttem fel korábban.

— Van hajgumid, Tia? - kérdeztem tőle.

— Naná! Van babapink és kobaltkék. Melyik? - nyújtott felém készségesen két - számomra normális színű - hajgumit.

— A kéket. Köszi! - vettem el a kisujjammal a hajgumit. A francba, elfelejtettem kezet mosni, és most a kezem kajás maradt! Tiához fordultam, hogy megkérjem, kösse fel a hajam, de addigra Beával csevegett, így nagyot sóhajtva Zoé után kutattam a tömegben.

— Hé, Roxána, miért lökdösődsz? - nyerte vissza egyensúlyát Péter. Upsz.

— Ó, bocsi Péter! Véletlen volt! - mentegetőztem. Péter csak biccentett egyet válaszul, majd megkérdezte.

— Mit szeretnél? Kit keresel?

— Zoét, hogy felkösse a hajam. Tudod, elfelejtettem megmosni a kezem, így nem nyúlhatok koszos kézzel a hajamhoz - magyaráztam.

— Hagyj segítsek! Úgyis az én kajám miatt van, ezzel most helyre teszem - ajánlotta fel Péter a segítséget, de mielőtt bármit is mondhattam volna, kivette a kezemből a hajgumit, a hátam mögé állt, és egybefogta a hajam. Hirtelen kényelmetlenül éreztem magam, elvégre, egy ideje semmiféle fizikai érintést nem kaptam senkitől magamon kívül, erre meg Péter elkezdi simítani a hajamat... nagyon kínosan éreztem magam. Ráadásként Péter nem sietett, egyenletesen húzta a kezét a fejemen, és őszintén, egy félórának tűnt, mire végzett.

— Kész vagyok! Lófarokban kötöttem. Remélem jó!

— Amm, igen, köszönöm! - zavarodtam össze. Csak egy egyszerű hajkötésre gondoltam...