Az Idő ereje

3.11

"Hogy lehet, hogy Viktor eddig nem bukott le? Csak annyi kell, hogy egy rajongója belépjen az étterembe és azonnal felismeri a pincérkedő példaképét?" - kérdezgetett Evyrn az egész hazaúton. Mély hallgatásba burkolóztam, és kibámultam az ablakon. Egy démont se láttam ma. Tegnap pedig kilenccel harcoltam. Nem csoda, hogy számítottam rájuk és nyugtalanított, hogy semmi sem történt. Egész délután feszülten készültem fel egy újabb harcra, de mind hiába.

"Mert ez egy gyerek étterem. Viktor rajongói pedig nem olyan kisgyerekekből állnak, akik a szülinapjukat a város széli gagyi étteremben ünnepeljék. Nem is teszik be ide a lábukat" - válaszoltam nagy sokára. Kissé leeresztettem a vállam, de továbbra is fürkésztem a helyeket.

"Nahát, de nehéz volt erre válaszolni!" És hogy va- nem néznéd már meg a telefonodat?! Ez már a századik csipegése az elmúlt tizenöt percben!" - panaszkodott, amikor újra megzörrent a telefon a zsebemben.

"Nem a te bajod" - intéztem el ennyivel a dolgot, aztán újra behunytam a szemem. Lokalizáltam a környezetemet, bár elég nehéz volt az állandó mozgás miatt. Itt-ott éreztem egy-egy erősebb energia forrást, de mire megtapinthattam volna, már szertefoszlott.

"Buszon nem jó démonok után keresgélni" - húztam el a szám. Evyrn erre dorgálni kezdett engem, még akkor is, amikor már leszálltam a buszról. Végül ő is elcsendesedett, amikor minden egyes lépésemet tudatosan téve körülpásztáztam a szememmel a környékemet. Ismertem itt minden házat, fát, lámpást, annyiszor jártam itt. Ezáltal azonnal felismertem volna, ha valami máshogy néz ki, netalán megszállták volna.

Semmi. Az égvilágon semmi. Még utoljára kipillantottam az útra, mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót. Semmi. Csak az emberek szorgoskodása a házakban, a kutyák távoli ugatása, a madarak befészkelése a fészkükben.

"Még most sem értem, hogy miért szeretnek a madarak a villanyoszlopon fészket rakni. Bármikor megdögölhetnek ezek a csökkentett agyúak!" - vette észre a démon a villanyoszlop tetejét.

"Én ezt nem értem..." - tűnődtem el.

"Ugye? Ezekben nincsen túlélési ösztön vagy mi?"

"Miért nincsenek itt a démonok?" - egészítettem ki a gondolatomat - "Pedig minden feltétel megvan ahhoz, hogy támadjanak. Sötét, néptelen, én..."

"Örülök, hogy te is egyetértesz velem" - mondta sértődött hangon - "Szerintem engedd el. Péntek van, vége a sulinak, élvezd az életed, mint egy normális tinédzser!"

"Most éppen azzal gúnyolódsz, hogy nem vagyok normális?" - vontam fel a szemöldököm, amint felmentem a szobámba. Mert nagyon nyomatékosította a normális szót. Szinte gúnyosan.

"Miért, talán meglepett? Egyébként is, kérek még kaját, mert ez édeskevés volt!" - nyafogott tovább. Elforgattam a szemem. Még hogy minden démon könyörtelen és rémisztő!

"Kész szerencséd, hogy a táskámba pakoltam egy kicsit!" - vettem elő a becsomagolt éttermi csemegét, aztán levonszoltam magam a konyhába, ott pedig pótvacsorázás mellett belemerültem a virtuális világba. Csak a szokásos. Néha-néha kitekingettem az ablakon, hátha végül megjelenik egy démon, de egyet sem láttam. Egyszerre voltam megkönnyebbült és zavarodott. Miért nincsenek itt? Lehet, hogy már kiirtottam volna az összeset? Nem, az nem lehet. Biztos több démont toboroznak, hogy felettem győzedelmeskedjenek. Hogy bosszút álljanak. Nem tudtam, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a Néma szavait. A figyelmeztetését. Úgy, hogy ő a legbölcsebb és a legcsendesebb. Ekkora pácban lennék? Vajon Zennek miért nem szólt senki? Miért csak rám szólt? Miért csak én vagyok bajban? Ez így nincs rendben. Hát persze, hogy nincs, a mesterek eltűntek! Minden órában ez jut az eszembe: hol vannak? Mi történt velük? Hova tudnak visszamenni, ha a plazmájuk már szétesett? És miért maradt meg az erőm?