Az Idő ereje

3.13

Kipattant a szemem, nem számítva, hogy a reggeli nap ilyen erősen süt be a szemembe. Megtapogattam az ágyat és magamat, és csak azután fújtam ki magamból a levegőt. Újra szilárd anyagon vagyok, hála az égnek. És én sem estem szét.

"Zaklatott vagy. Mi volt?" - faggatózott Evyrn egy cseppnyi sajnálkozás nélkül. Megráztam a fejem, hogy kijózanítsam magam és ne gondoljak vissza az álmomra ilyen intenzíven. De abban a pillanatban újra láttam a lelki szemeim előtt az álmom utolsó részét.

Mint egy mozivásznat, úgy szakította át a normális álmomba a sötétség. Árnyak lepték el a házamat és mindenkit, akik velem voltak, egy szempillantás alatt ellepték a fekete árnyak. Bekebelezték őket. Felkiáltottam és védekező pozícióba álltam, bele-bele ütve a sötétségbe, mindhiába. Folyamatosan terjeszkedett, míg már csak önmagamat láttam a sötét ködben. Nem volt természetes sötétség. Bűzlőtt a mesterkéltségéről.

Egy közeli hang felsikkantott, majd még több követte. Mindegyik más-más hangszínben és hangmagasságban volt - de egy közös volt bennük; mind emberi hangok voltak. Mindegyik idegen hang volt számomra. Tettem egy bizonytalan lépést előre, amire a lábam alatt szétfoszlott a sötét köd, de azonnal visszatelepedett. Semmi más nem történt, ha az állandóan ismétlő kopogást nem vesszük bele. Egyre közelebb mentem a hangokhoz, közben elnyomtam magamban a kitörő pánikot.

"Csak józan ésszel" - nyugtattam magam, aztán hegyezni kezdtem a fülem.

— Where am I?? - kiáltott angolul valamelyik lány. Erre én is megszóltam.

— Who are you? - kérdeztem egyszerre egy másik lánnyal. Erre a többi hang elcsendesedett, és a számomra ismeretlen nyelvük helyett ők is alkalmazni kezdték az angolt.

— Friends or enemies? - szólalt meg egy vékonyabb hang. Hunyorítottam a szememmel és megláttam az alakjukat a sötét ködben. Léptem még egy utolsót előre és hagytam, hogy a többiek tegyék meg a leleplező lépéseiket. Amint megláttuk egymást szemtől szembe, mindannyian megtorpantak.

Négy lány. Négy tizenéves lány, talán velem egykorúak. Kettőt rögtön felismertem. Az ázsiai lány biccentett felém, jelezve, hogy ő is felismert engem. A sötétbőrű a göndör hajába túrt zavarodottságában, sötét sárga szeme pörgött gondolkodásról árulkodott. Rajtuk kívül két idegen lány zárta a kört. A mellettem levő szőke hajú lány alaposan megvizsgált minket. A rasztás barna hajú lány pedig teljesen letaglózott, nem leplezte teljes döbbenetét és ijedelmét. A kopogás felerősödött. Mindegyikünk körülnézett, de nem láttuk a kopogás forrását. Aztán egyként fordultunk a rasztás lány felé, aki ezt hajtogatta.

— M-m-m mm-mm-mm m-m-m - utánozta a kopogás ütemét.

— Short-short-short long-long-long short-short-short - vágta rá a szőke hajú lány. Arcán kiült a töprengés. Ahogyan másokén is. Mitől olyan ismerős ez a ritmus?

— S.O.S! - jött rá a göndör hajú elsőként. Hangja megrengette az egész teret. Az árnyak újra életre keltek, körültáncoltak minket, ezzel fokozatosan eltakarva egymást előlünk. Újabb hangzavar támadt fel, ami csak gyorsított a sötét lényeken. Amikor újra egyedül lettem, a démonok támadásba lendültek. Örvényt alkottak, amik kiszívták az Idő erejét belőlem. De gyorsan reagáltam, visszahúztam az erőmet magamba. De nem hagyták abba, ráncigáltak engem és az erőmet, én pedig egyre eszeveszettebben szívtam vissza magamba az erőmet, ami úgy csapódott belém, mint egy kő. Esélyem sem volt támadni rájuk, olyan sűrűn nyújtották ki ködös kezüket egy kis erőért. Fáradoztam, a testem egyre instabilabban állt meg a váltakozó energia és a suhanó örvény miatt. Egy idő után semmit sem hallottam, csak a démonok kacaját rajtam. Egyre fáradtabban küzdöttem az erőm visszaszerzéséért.