Az Idő ereje

2.14

— Utálom a feloszlást - dohogott Simon, amikor beléptem a szobába. A szobában a szokásos uralkodott, rendetlenség és dumálások.

— Hé, Roxána! Hol voltál? - kérdezte Péter, aki az ágyamnak támaszkodva várakozott. Kicsit meglepődtem, hogy itt van.

— Hát...valamit elejtettem, és azt kerestem. De te miért vagy itt? - irányítottam rá a kérdezést.

— Akartam mutatni nektek valamit, de nem voltál itt, így vártam. De mivel most itt vagy...

Péter kiállt a szoba közepére, és mindenki figyelmét kérte.

— Bocsi, hogy ennyit kellett várnatok! Na, tudom, hogy sokan kint lennétek, hogy Zentét hallgassátok, de pont ezt kéne kihasználni. Khm, egykor azt hitettem el velük, hogy nem sütök többet, de most hoztam egy tucatnyit nektek. És amm nem akarom, hogy lebukjak, de egyedül sem szeretném megenni, így...

— Megkóstolhatjuk? - szólt be Tia izgatottan.

— Igen, de legyünk halkak és óvatosak! Nem vihetem át, szóval nektek kell átmennetek a szobánkba. Ugye nem baj?

— Dehogy! - vágtuk rá egyszerre, aztán mindannyian átsurrantunk a 14-es szobába. Péter megmutatta nekünk a búvóhelyét (nagyon el volt dugva), azután kiment őrt állni, de azért fél szemével minket is nézett örömmel a szemében.
Én csak egy kekszet vettem el, de a többiek kirabolták majdnem a felét a csomagnak.
Valahogy el akartam ütni az időt, így alaposan megvizsgáltam a szobát. Amolyan terep felmérés. Zente helyét hamar felismertem és nem tudom miért, de minden egyes részletét a fejembe véstem. Úgy éreztem, később ez hasznomra jön. Utána kimentem a szobából.

— Köszönöm a süteményeidet! - köszöntem meg Péternek - Ha szeretnéd, őrt állhatok helyetted és bemehetsz a többiekhez.

— Nem kell, nekem ez így okés. De nem akarsz többet venni? Van bőven.

— Nem, köszi, már jól laktam ebédnél - ráztam a fejem. Egy ideig csendben álltunk egymás mellett, és amikor már lépni akartam, Péter megszólalt.

— Mit gondolsz Zentéről? Őszintén.

— Ööö - furcsállottam. Lehet, hogy gyanakodni kezdett rám? - Szerintem fantasztikus, hogy meg vagyunk védve a démonoktól, hála neki. Hihetetlen, hogy képes volt magát kiadnia, hogy megmentsen minket.

— Aha - bólintott egyet, aztán néma csend. Majd újra megszólalt.

— Nem tudom, hogy én látom-e rosszul, de mintha nem érdeklődnél eziránt rá. Mármint, a lányok konkrétan megőrülnek érte, Tiana erre az élő példa, sőt, még Zoé is elfogadta Zentét. De te ugyanolyan távolságtartó maradtál egy ekkora felfedezés után is...

"Francba"

— Pedig érdeklődöm iránta! Csak túl nagy a tömeg, így nagyon nincs esélyem, hogy meghalljam őt. De ha valamiről lemaradok, akkor utólag mindig megkérdezem másoktól, hogy mi volt - füllentettem. Igazából ez igaz volt, csak más szempontból. Evyrnt rendesen megnyúzom az új információkért.

— Ó! Akkor én értelmeztem félre! - szégyenült el - Ha szeretnéd, akkor rávehetem Zentét, hogy neked is válaszoljon-

— Nem kell! - vágtam rá, de aztán hozzátettem - Igazán kedves vagy, de nem...erőltetném őt. Meg hát, úgyis elégedett vagyok a helyzetemmel. Úgysem vagyok közeli ismerőse Zentének, és ezek után sem fogok, szóval...nem kell.

— O...ké - csodálkozott Péter. Már nyitotta volna a száját, amikor lépteket hallottunk. És a lányok nyávogását.

— Gyertek ki! Azonnal! - sürgettük kifele a szobatársainkat, egyedül Ottó maradt, hogy elrejtse a kajákat (ő eleve ebben a szobában "volt"). Péter is bement, hogy besegítsen, én pedig tereltem befele a szobatársaimat. Tia útközben elejtett egy kekszet, így vissszafordultam és felvettem. De ennek köszönhetően a népszerűek észrevettek.