Az Idő ereje

3.14

— Evyrn, most már igazán elmondhatnád az elméleted! - kérlelte Zen is. Már tíz perc telt el, hogy Zen elmondta a saját álmait is, és Evyrn azóta "analizálta".

— Ez már elég lesz, nem kell továbbkeverned - szóltam rá Zenre, mire ő leállította a robotgépet. Előkészítettem neki egy csomag zsebkendőt, hogy letörölje magáról a kifröccsent tésztát, addig elraktam a hozzávalókat.

— Nem hiszem el, még a keverést is elrontom - morogta, amikor észrevette, hogy mennyi tészta ragadt magára és az asztalra. Meg egy kicsit a földre. Meg a falra. Khm.

— El kell fogadnod, hogy nem vagy mindenben hibátlan, te konyhatündér - vetettem oda. Meg se próbáltam vigasztalni. Korábban igen, de miután láttam, mennyire nyomasztja őt, hogy valamiben nem tud nagy segítséget nyújtani és akár tönkre is teheti a gofrit, így a kérésére leálltam a viccelődéssel.

— Valóban? Napokkal ezelőtt még le Mr Tökéleteskéztél! - vigyorgott. Nemcsak a mostanra gyerekes veszekedés felidézése miatt, hanem mert elraktam az anyagokat, így már nem tud belerondítani. Legyintettem, "az más" jelzésként, aztán leellenőriztem a gofrisütőt.

— Tudod, kíváncsi lettem, hogy a rajongóid hogyan reagálnának, ha megtudják, hogy Mr Tökéletes nem is olyan tökéletes. Biztos összedőlne bennük egy világ! - mondtam kihívással a hangomban. Zen értette a célzást.

— Nehogy! Anyukám ezért kirúg! - tiltakozott.

— Ilyet is lehet? A saját gyerekét kirúgni? - fordultam felé.

— Simán. Úgyis ott van még a kisöcsém, majd ő szerepel helyettem - hallottam a hangjában az undort, amin leleplezetlenül csodálkoztam. Olyan fura őt látni ilyen utálatos hangulatban! Mindig csak mosolyog és kedves, ez annyira nem illik rá...!

— Ha anyukád kirúg, akkor majd én kirúgom őt, oké? Méghozzá páros lábbal! - ráztam az öklöm, amitől Zen újra vidám lett.

— Kösz, ez jólesett - hálálkodott úgy, mintha nekem rossz lenne, hogy felvidítom őt. Hitetlenkedve néztem rá, határozottan kimutatva, hogy engem egy cseppet sem bánt, ha boldoggá tehetem. Ő erre megvakarta a tarkóját "bocsi, nem szoktam hozzá" bűnbánással.

"Akkor szokd meg!" - vontam fel a szemöldököm. Belül viszont sajnáltam őt. Nem szokott hozzá, hogy valaki az ő kedvében járjon, mert mindig ő volt az, aki mások kedvében járt. De most felülírjuk ezt a szokást. Zen kényelmetlenül biccentett egyet egy "oké, ha ennyire akarod" megadással, aztán a nagy csendben megszólalt.

— Azt tudod, hogy téged is fura ilyen boldognak látni?

Köpni-nyelni nem tudtam. Jó nehezen válaszoltam.

— És erre most mit kéne, hogy mondjak?? - meredtem rá.

"Mondjuk azt, hogy köszönöm a bókodat, Mr Tökéleteske?" - váltott szórakozott hangulatúvá.

"Tudod mikor" - fintorogtam neki. Zen felnevetett az arckifejezésem láttán. Fenyegetően felemeltem a tésztás tálat, amin azonnal elnémult. Ezen én nevettem el. Ő csak hitetlenkedve rázta a fejét, de láttam a szemében a csillogást.

— Az utolsó lépések - tömörültünk össze a gofrisütő köré - Bekenjük olajjal ezt a felületet, aztán kellően vékony tésztát öntünk rá. Lecsukjuk a fedelét és köbö tizenöt percet várunk. Kivesszük és voilá! Kész a gofri!

— Enyém lehet az olajozás? - stoppolt azonnal Zen.

— Hát... - szívattam őt.

"Ennyire tönkre akarod tenni a gofridat? Pont a végénél?" - nézett rám számonkérően. Huncutul elvigyorodtam, amire Zen megkönnyebbült és nekilátott olajazni. Aközben kerestem használt rongyokat, amikkel fel lehetne törölni a maradványokat. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy nem kell beszédre erőltetnem magam ahhoz, hogy megértsen valaki. És szerintem Zen is erre gondolhatott, mert amikor visszajöttem a rongyokkal a kezemben, szóra nyitotta volna a száját, hogy mégegyszer bocsánatot kérjen a rumliért, de megráztam a fejem.