Az Idő ereje

1.6

— Mit szeretnél enni, kicsim? - kérdezte apu, amikor a konyhába mentünk.

— Mmm...palacsinta! - csillant fel a szemem - Mama palacsintája!

Anya rögtön elkomorodott, így apának kellett megmentenie a helyzetet.

— Nagymama palacsintáját nem tudjuk elkészíteni, azt csak Mama tudja. De nemcsak neki van specialitása! - mosolygott, én pedig kíváncsian vártam a folytatást - Mert még nem kóstoltad apa-anya duó gofrijét!

Anya erre feloldódott, és gyengén rámosolygott apára.

— Gofli? Mi az a gofli?

— Még sosem ettél gofrit? - csodálkozott anya - Esetleg angolul nem hallottad azt, hogy waffle?

— Waffle? No - ráztam a fejem.

— Akkor itt az ideje, hogy megkóstolj egyet! - rikkantott apa.

— Meglátod, finomabb lesz bármelyik palacsintánál! Még Mama palacsintájánál is! - vette elő a gofrisütőt anya. Izgatott lettem, hogy olyat ehetek, ami finomabb a kedvenc kajámnál, pláne, amikor megláttam azt a fura kinézetű gofrisütőt. Nem tudtam, mi az, de azonnal ki akartam próbálni.

— Nem-nem, először megmosod a kezed! - biccentett a fürdőszoba felé, én pedig futottam, mint egy őrült. Az álom-énem elmosolyodott ezen a kedves emléken, és néztem a hatéves énemet, aki hamarosan megízlelheti a kedvenc csemegét. És azt a csemegét, ami éveken át az egyetlen társa lesz az emlékek megőrzéséhez.

Hirtelen az egész berendezés megváltozott, dobozok és bőröndök bukkantak fel, az egyiket apa fogta, és a kocsi felé vitte, miközben anya és én, a nyolcéves énem, szipogva néztük az egészet. Jaj ne, tudom melyik esemény következik...

— Mikor fogsz visszajönni? - kérdeztem szomorkás hangon.

— Amilyen hamar csak tudok, hercegnőm - és most az egyszer nem sértődtem be a "hercegnő" megszólításon. Túl szomorú voltam ahhoz, hogy ezt egyáltalán észrevegyem.

— Hiányozni fogsz - mondtam sírós hangon. Apa megcsókolta a homlokom, majd azt mondta.

— Ti is hiányozni fogtok - azzal felkapta az utolsó bőröndjét. Anyánál elszakadt a cérna, és hisztis hangon megszólalt.

— Ha ennyire hiányzunk neked, akkor miért mész el? Tényleg fontosabb neked a munka, mint a család? Ennyit érünk neked? Biztosan jobban értékeled az álmodat, az artista szerepet egy vándorcirkuszban, hogy mutogasd mindenkinek, miben vagy tehetséges, mint mi! - dobbantott a lábával.

— Ezt már százszor megbeszéltük, drágám - sóhajtotta apa - muszáj pénzt szereznem nektek, hogy jó körülmények között éljünk, és ez volt a legfizetőbb lehetőség. Értetek teszem, nem ellenetek!

— Hát persze-

— Mennem kell - zárta le a beszélgetést, majd intett még egy puszit nekünk, és kilépett a házból. Amint becsukódott az ajtó, anya dobbantott a lábával, és fújtatva bement a szobájába.

— Anya, én-

Hangosan becsapódott az ajtó. És egy ideig úgy is maradt. Én csak csendesen elsírtam magam a nappali közepén, és bámultam az ajtót, hátha kinyílik. De tudtam, az álom-énem tudta, nem fog. Tudtam, és ettől teljesen elfacsarodott a szívem. Mondani akartam valamit, akármit, csakhogy eltereljem a figyelmem, de nem tudtam. Csak néztem magamat, és vártam, mikor lesz vége az álomnak.

"Idő szivat" ez volt az első gondolatom, amikor felébredtem. Még mindig éreztem a mellkasomon a nyomást, a torkomban a gombócot, a heves pulzusomat, de legalább megszabadulhattam az álmomtól-...elnézést, emlékektől. Az utóbbi időben Idő nem teszteket küld, hanem konkrétan emlékeket. Ugh, ennyire kifogyott az ötletektől? Remélem következő estén találkozhatok vele, hogy megbeszéljek vele pár tippet erre.