Az Idő ereje

3.16

A busz után felszálltunk egy másik buszra. Az út alatt csendesen beszéltünk egymáshoz, főként Evyrnt tolmácsoltam, mert hamarosan kiraktuk őt. Úgymond búcsúzkodtunk tőle, bár ez elég erős kifejezés volt. Ahogy közeledtünk a város szívébe, annál feszültebbek lettünk. És nem az izgalomtól. Valahogy más volt a légkör. Nem tudtuk meghatározni, hogy miben más. De más volt a saját városunktól.

És amint szabad levegőt szívtunk a busz leszállásakor, azonnal megfejtettük, mi az. Ugyanis a "szabad" levegő erősen szennyezett volt. Szennyezett volt a démonoktól.

— Nem látom őket - nézelődött Zen. Kiterjesztettem az energiámat, hogy betájoljam őket, de ez is kockázatos tett volt.

— Túl sűrűen vannak. Mindenhol ugyanannyi energiát éreztem, főként körülöttünk - közöltem Zennek - Tovább nem tudom, mert gátoljak az energiámat.

— Mintha ránk vártak volna - lehelte elfúló hangon.

— Gondolod, hogy a házamnál lévők üzentek nekik? - vetettem fel inkább Evyrnnek, mint Zennek.

"Meglehet. De anélkül is észrevettek volna titeket. Mint mondtam, könnyű felismerni titeket, ráadásul én is itt vagyok veletek..."

— Ez igaz. Basszus! - káromkodtam.

— Felvegyük velük a harcot? - kérdezte Zen.

Megráztam a fejem.

— Túl veszélyes. Ismeretlen terepen vagyunk, és az erőnk kimutatásával még több fog jönni. És akkor még nem is beszéltem az erőnk egyesülésének következményeiről - érveltem.

— Akkor fussunk! - indította el a GPS-t a telefonján és kocogni kezdtünk. De jó, alighogy leszálltunk a buszról, máris menekülnünk kell.

Nem sokkal később a kocogást felváltotta a futás, főként, amikor Evyrn tudta az utat és minket irányított. Egyszer sem pihentünk le, energia kiterjesztés nélkül is éreztük a démonok követését, és az őrült tempó ellenére mintha csak gyűltek és gyűltek volna körénk...

"Balra! Most!" - kurjantott Evyrn.

— Balra! - kiáltottam Zennek és mindketten balra fordultunk. Épphogy ki tudtam olvasni, hogy Mihályi utca. Mindjárt itt vagyunk.

Most már tisztán hallottuk a démonok suhanását. Sőt, a suttogásaikat is, amik nem ígértek fényes jövőt nekünk. Az agyamat elborította a pánik, a szemem előtt folytak össze az utcák, a házak, a fák, a kocsik, és az emberek, akiket fellöktünk. A város zajából csupán a démonok hideg hangját hallottam folyamatosan.

"Megérkeztünk!"

— Megérkeztünk! - fékeztem le magam egy emeletes ház előtt. Mindketten eszetlenül kapkodtunk levegőért, amikor Zen benyomta a csengőt.

"Nyílj ki, nyílj ki, nyílj ki!" - könyörögtem. Ebben a pillanatban utáltam meg az emeletes házak biztonsági rendszerét örökre. Libabőrös lettem. Szinte éreztem a démonok mohó lihegését a nyakamon. Zen is ugyanezt tapasztalta, így közelebb húzódtunk egymáshoz. Ő az utcát kémlelte, én pedig az ajtóhoz fohászkodtam.

"Nyílj ki, nyílj ki, nyílj ki, a rohadt életbe nyíljon már ki ez a kicseszett ajtó!"

A csengő kinyomódott.

Az ajtó nem nyílt ki.

Ezek szerint Hugó nem fogad be idegeneket.

Elkáromkodtam egy sort, majd én is Zen irányába néztem. És ott voltak. Ők. A démonok. A bokrok és a lombkoronák között kukucskáltak ki, egyesek már-már a lépcsőkön toporogtak pár méterre tőlünk. Sötét gomolygó fejükön csak az üres tekintet és az éhes vigyorgás látszódott. Mindketten harci pózba álltunk fel, szorosan egymás mellett, amikor váratlanul kinyitódott az ajtó és egy idős férfi lépett ki az ajtón. A démonok egy szempillantás alatt eltűntek, mi pedig nagyot hálálkodva besurrantunk az épületbe. Tisztában voltunk azzal, hogy ez nem megengedett, de most ez teljesen lényegtelen volt számunkra. Nem vártuk meg a liftet, egyenesen felfutottunk a harmadik emeletre, aztán Evyrn felszólítására jobbra fordultunk. Zen megtalálta a tizenkettes jelzésű ajtót és becsöngettünk.

"Muszáj beengedniük, muszáj óvóhelyet keresnünk előlük" - gondoltam és kis híján kiköptem a tüdőm a rohangálástól. A lábam megroggyant, de gyorsan megtartottam magam. Még jó, hogy nem tegnap költözött belém Evyrn, máskülönben megfulladtam volna a kevés oxigéntől vagy bevertem volna a fejem figyelmetlenségből és ügyetlenségből. Zen a ruhája ujjával törölte a homlokát, miközben nagyokat lélegzett be és ki. Én is követtem a példáját. Már összeszedtük magunkat, de továbbra sem nyitotta ki az ajtót az a hülye Hugó. Zen megbökött engem, szemében újra ijedelem csillant fel. Ekkor én is meghallottam. Sziszegések. Valahogyan bejutottak ide a démonok. Ne ne ne ne ne ne! Miért nem nyitja ki az ajtót???

Erre a végszóra kinyílt az ajtó. Egy fekete tinccsel díszített barna hajú fiút láttunk legelőször, aki alacsonyabb volt nálam, de annál erősebb testalkatú is volt. Mint aki naponta járna be kondizni. Nem hasonlított nagyon Evyrn beszámolójában levő nyurga fiúra, de biztosan ő volt az. Csak néhány hónap alatt megváltozott. És ahogy tágabbra nyitódott ki az ajtó, úgy láttunk egy meglepetés vendéget is. Egy fiatal lány volt, teljesen átlagosnak tűnt, csak a Hugót védelmező testtartása és szemében tüzelt vadsága árulkodott veszélyes ellenfélről. Őt sem említette Evyrn. Lehet, hogy nemrég szerzett barátnője vagy csak szimplán egy tanuló társa.

Mind a négyen felmértük egymást csupán másodpercek töredéke alatt. Először Zen szólalt meg.

— Kósa Hugót keressük - ezek szerint ő sem biztos abban, hogy ő lenne Hugó. A két ember egymásra néztek, és egy néma tárgyalást játszódott le köztük. Majd a fiú megszólalt.

— Én vagyok az. Ti kik vagytok?

— És mit akartok? - tette hozzá a lány fenyegető hanglejtéssel. Újra meghallottam a szisszenéseket. Ezúttal sokkal közelebbről. A szívem egyre szaporábban vert. Olyan közel vagyunk már, nem bukhatok meg itt a célon! Lenyomtam magamba a feltörekvő feszültséget. Zen már nekikezdett volna a magyarázkodásnak, amikor sietősen közbevágtam. Halálkomoly hangon közöltem minden egyes szót hangsúlyozva, hogy jelezzem az életbe vágó fontosságot.

— Engedjetek be. Most.