Az Idő ereje

2.20

— Roxána?! - csodálkoztak áhítattal mindenki.

Átváltoztam a sötét színű harci ruhámba, a bal szemem kék fénybe borult, így tisztán láthattam a helyzetet.
A kezemmel egy újabb idő pajzsot képeztem, a démonok felé dobtam, akik azonnal elpárologtak.

Felpattantam egy másik időpajzsra, Zente elé álltam, és tízméteres körzetben mindenkit kipusztítottam.

Azzal egy időburkot képeztem az osztályom köré, majd az egész harci tér köré, és folytattam a csatát.

A démonok mintha megijedtek volna, mert nem olyan intenzíven támadtak és folyamatosan hátráltak. Hát persze, mert a Négyelem és az Idő ereje bármikor egyesülhet és lemészárolhatja őket.

De így is túlerőben voltak, ráadásként Horror még mindig szívta az energiánkat.

A gyengülés a vártamnál hamarabb elkezdődött, ezért kénytelen voltam takarékoskodni, de hogyan? Már csak egy órányi erőm maradt, és még csak a külső gyűrűnél jártam! Hirtelen egy Alakváltó lelökött engem a pajzsról, így bukfencezve gurultam le Zentéhez.

"A könyököm!" - szisszentem fel, de nem törődve az éles fájdalommal hozzá kúsztam. A tekintetében egyszerre csillogott a hihetetlenség és az boldogság. És a rémület, hogy két erőforrás elpusztíthatja a világot.

— Gyerünk, kelj fel! Egyedül nem megy! - álltam fel, aztán megfogtam a kezét, hogy felhúzzam.
Abban a minutumban a bal szemem felvilágított, majdnem elvakított. Amikor újra láthattam, valami elképesztő tényre jöttünk rá.

Megújult az erőm.

Újra teljes volt az energiám. És a könyököm sem fájt erősen. Zenténél is ugyanez történt. Felállt, és csodálkozva lépett felém.

— Mi...

— ...újratölthetjük egymást - fejeztem be a mondatát csodálattal a hangomban. Egymás szemébe néztünk. Remény. Ez lángolt fel bennünk.

És a következő percben már taroltunk a démonok sűrűjében. Mindvégig egymás mellett maradtunk, együtt dolgozva. Mivel erőnk végtelen volt, így szabadon nyitottam meg a portálokat és felváltva lassítottam és küldtem be őket. Néha Dromicot is adtam be mindkettőnknek. Zente mind a négy elemet bevetette, vízsugárral lőtte be a démonokat a portálba, tűzzel pusztította a belassított démonokat, begyorsítva földdarabkákat használt katapultként vagy olyan gyorsan repült, hogy örvényt kavart és elrepítette őket a portálba. És ha tehettük, megérintettük egymás kezét, feltöltve magunkat. Láttam, ahogy a démonok hátrálni kezdenek tőlünk, egyesek önként engedtek tovább a belső gyűrű felé. Egy csoportjuk megpróbált áthatolni az osztályom időburokján, de még egyet vontam körbe, ezzel ellehetetlenesítve őket a céljuktól. Ja persze, azért őket is beküldte Zente a teleportálóba.

Egy percre elhittem, hogy győzni fogunk és happy enddel végződik az egész.

De akkor szembetaláltuk magunkat Horrorral és a testőrjeivel.

Úgy éreztem, mintha egy órája harcoltunk volna ellenük.

De képtelenek voltunk áttörni a gárdán.

Mindent megpróbáltunk, de az összes cselt kikerülték, mintha olvastak volna a gondolatainkba. Vagy egyszerűen felismerték a haditechnikánkat. Ráadásul a félrelőtt erőgömböket Horror azonnal elszívta, így újabb és újabb démonokat vont maga köré. Egyre vastagabb lett a belső gyűrű. És egyre kevesebb lett az esély az előre támadásra. Hátrálni próbáltunk, de a hátunk mögött felzárkózott a külső gyűrű, így körbe voltunk kerítve.
Az, hogy minden irányból jött támadás, ezáltal többre kellett figyelnünk, még jobban megnehezítette a dolgunkat. Mielőtt feleszmélhettünk volna, már védekeztünk, mint támadtunk. Megszámlálhatatlan démon gyűlt körénk, főként, hogy Horror csak szívta és szívta magába az energiánkat.