Az Idő ereje

1.12

"És...kész! Remélem ezek beválnak! Egy egész estém erre ment rá!" - írtam le az utolsó szavakat a nagyszabású terveimről. Körülöttem összegyűrt papírok hevertek, a telefonom pedig ötszázalékon kikapcsolt. Nem baj, újra leírtam egy rendszerezettebb módszerben a dolgokat, majd újra és újra elolvastam, minden egyes alkalommal kibővítve egy információval. A végén már úgy nézett ki a papírom, mintha egy regényben egy pókábrát nyomtak volna közé.

"Oké, most hogyan tovább? Hogyan vigyem le ezeket?" - néztem magam körül. Hm, talán nem a legjobb ötlet volt ötven szemetet itt teremteni.

"Megvan! Lemászok, hozok fel egy dobozt...nem, egy zsákot, azt könnyebb. Összegyűjtöm ezeket, aztán lemászok velük, mint egy mikulás. Hmm, ez így nem jó. Nem tudok zsákkal lemászni, a kezemet a kapaszkodásra használom! Akkor...hát akkor csak ledobom a tetőről a földre, majd leugrok...nem, mert eltöröm a csontjaimat. Akkor visszamászok a házba, kimegyek az ajtón keresztül az útra, felkapom a zsákot, és elégetem valahol. Uh, mekkora kerülő!"

Az egész testem és az agyam is ki volt facsarva, amikor végeztem ezzel. Mintha egy nap telt volna el. De csak három és fél óra telt el azóta. Khm, csak, khm. És még ezek után tanuljak! Persze.

Nutellás kenyeret kentem magamnak, majd evés közben az interneten lógtam. Ez volt a vacsora. Először megpillantottam az osztálytársaim lapjait, ahol minden csupa öröm és boldogság volt. Ránéztem Viktor profiljára, de semmi újat nem fedeztem fel. Sőt, úgy tűnik, visszavonult egy időre, amit rajongói nem hagytak szó nélkül. Mekkora kommentek! Na, ideje diszlájkolni. Este kilenc volt, amikor bementem a szobámba.

"Tanuljak, vagy ne?" - néztem a töri könyvre, amiből holnap írunk dogát - "Ha eddig nem tanultam, miért tanuljak most? Úgyse tudnék megjegyezni semmit"

Bepakoltam a táskámba a holnapi felszerelést, majd a maradék erőmmel kiírtam egy bevásárló listát az erdei kirándulásra. Aztán ledőltem és elnyomott a mély álom.

Elmosódtak a napok a fejemben. Csak egy-egy mozzanatokra emlékeztem, vagy egy egész cselekményre, de őszintén, azt sem tudom, milyen tanórák voltak csütörtökön és pénteken. Túl gyorsan jöttek a napok. Túl gyorsan. Vagy beadhattam magamnak egy Gilát, és teljesen lelassultam. Jó, csak vicceltem. De a gondolataim nem hagytak nyugodni. Számoltam, mikor fogok meghalni, elátkozva az egész kirándulást.

— Hahó, vétel Roxánának az űrből! - csettintett az arcomba Viktor.

— Ja, bo-bocsi, csak elbambultam - masszíroztam meg a fejem, mintha elűzném a gondolataimat a fejemből. Sikertelenül.

— Olyan fura vagy ebben a két napban. Mi zavar? A kirándulás vagy az, hogy mégse járunk Viktorral? - ráncolta össze a homlokát Ida.

— Ne-nem, dehogyis! Csak...hagyjuk! - legyintettem, majd tovább sikáltam az asztalt. Viktor szólni akart felém, de Ida megrázta a fejét, majd suttogott felé valamit, Viktor pedig nagyban bólogatott, és felmutatta a hüvelykujját.

"Mi van velem? Ez nem én vagyok! Kérem vissza azt a Roxánát!" - szidtam le magam. Próbáltam visszagondolni minél több dologra. A legjobban, amire emlékeztem, amikor Idáék elmagyarázták döntésüket, illetve bocsánatot kért tőlem, amiért ilyen váratlanul tűnt el. A másik, amikor bevásároltam, és nem találtam gipszet. De úgyis mindegy, mert már nem is fájt. És még egy utolsó, amikor Zoé zenéket mutatott nekem, és ki kellett választanom az utazós zenéket. Egy vidámat se választottam. A többi emlék el volt kenődve, nem tudtam összepárosítani a hangokat az eseményekkel, tisztára, mint egy emlékezet kiesés.

— Roxána, neked milyen lenne, ha egy ideig nem használnád a közösségit? - kérdezte Viktor, ezzel próbálva kapcsolatot teremteni velem. Hát, sok sikert.