Az Idő ereje

2.18

— Catch me, Ava! - kiáltott vidáman a négyéves énem egy barna hajú lánynak, aki nevetve futott utánam.

Nem tartott tovább öt másodpercnél, a démonok megjelentek, egyikük belekacagott az álom-énem arcába és megszállták Ava-t. Abban a pillanatban Ava tekintete gonoszságot sugárzott, köveket vett a kezébe és egyenesen a fejemre dobta. A hang a torkomon megakadt, ahogy a kisebbik énem eldőlt, Ava pedig diadalittasan felröhögött.

"Ez nem igaz! Ez nem valódi!" - kiáltottam, de a hangomat elnyelte a következő jelenet.

— Ez itt a Parlament - mutatta anya a hatalmas épületre a Duna túloldalán, miközben apa vezetett.

— It's very big! - csodálkoztam.

— Magyarul? - kérdezte apa.

— Ööö... ez nagyon kövér? - mondtam bizonytalanul. A démonok süvítve beszálltak apa és anya testébe, az egyik megint kiröhögött.

— Helytelen válasz! - kiáltotta anya mély hangon, apa pedig megnyomott egy gombot, amitől kinyitódott az autó ajtaja és kirepültem a kocsiból. Egyenesen a Dunába. A szülők ördögi kacajjal figyelték, ahogy a hétéves énem fokozatosan belefullad a háborgó vízbe.

"Ez nem történt meg! Tovább vittek a fagyizóba!" - győzködtem az álom-démonoknak, de a fulladozó énem látványa teljesen lekötött. Egy pillanatig én is éreztem azt a fulladozást, ami meg se történt...

Egy szaltó, és sikeresen földet értem. Apa és cirkuszos társai hatalmas ovációval gratuláltak nekem, miközben megöleltem apát.

— Megpróbálod a kötélen való sétálást?

— Igen! - vágtam rá izgatottan. Apával közösen felmentünk a tartóra.

— Készen állsz? - fogta meg szorosan a kezem, én pedig magabiztosan a kötélre néztem. Aztán a semmiből előbukkantak a démonok, az egyik belegúnyolódott az arcomba és megszállták apa testét. A szemében meggyulladt az álnokság.

— Akkor kezdhetjük is! - dörmögött és villámgyorsan lelökött a tartóról. Sikítva zuhantam a kemény talajra, ahol rögtön megéreztem a fájdalmat a hátamon, a lábamon, és a fejemen. Szédültem a vér látványától körülöttem, a saját vérem látványától, annak tetejében a cirkuszos tagok pokoli kacajjal kísérték a szenvedést, ami meg se történt...

Tiana előkotort egy valamit a táskájából. Egy karkötő volt.

— Ez mi? - kérdeztem kíváncsian.

— Ez itt a barátságkarkötőnk. Én csináltam! - jelentette be vidáman és odatolt elém egy kék-lila karkötőt.

— Annyira...köszönöm! Nagyon köszönöm! - hálálkodtam. Ezúttal a karkötőből suhantak ki a démonok és szállták meg Tianát. Ő azonnal cselekvésbe lendült, megszorította a nyakamat és ezt sziszegte.

— Csalódtam benned! A legjobb barátnők vagyunk hetedik óta és te naponta hazudtál nekem! Naponta! Képes voltál a szemembe hazudni úgy, hogy egy csepp bűntudatod nincsen! Ennyit ér a barátságunk?! Ha valóban barátnők vagyunk, legjobb barátnők, akkor áruld el a titkodat! Legalább legyél őszinte velem! Hát persze, úgysem mernéd. Az egyetlen barátod a telefon, senki más! Ennyi. Vége! Már nem vagyunk többé barátnők! Többé ne szólj hozzám, ne érints meg, ne is nézz rám! Az álszent hazugoknak nincs helyük ebben a világban! Pusztulj! - ordította az arcomba, és még erősebben szorította a nyakamat. Vergődtem, küszködtem, alig kaptam levegőt, de teljes bénulásba estem, és minden egyes másodpercét éreztem, ahogy fokozatosan megfulladok a fojtogatástól.