Az Idő ereje

2.10

Egy órával később kikergettek az udvarra, így ott folytattuk a kártyázást. Már épp kezdtünk belejönni ebbe, amikor jött pár barátunk, aztán az egész osztály, így elég pazar lett a végeredmény.

Egyértelműen levertek minket a Boszik és barátaik. Mindegy, legalább egy jót szórakoztunk. Illetve jó szórakoztak, én aközben rájöttem, hogy a bizsergés az arcomon sosem jelent meg a szobában, csak kint vagy az ebédlőben. Ami hatalmas előrelépés nekem.

"Miért nem érzem odabent? Esetleg a szobának van valami gátja, ami megakadályozza a démonokat? Ha a démon bennem élne, akkor a szobában is érezném, hogyhogy nem érzem? Hacsak nem kívülről figyel. De akkor hogy tudott mindvégig nyomon követni engem? Hogy került be az álmomba? Annyi a kérdésem, és sehonnan sem kaphatok választ! Az egyetlen reményem az esti tervem..."

— Nem tudod mennyi az idő? - kérdezte Péter tőlem.

— Nem, miért?

— Csak éhes vagyok, és ha soká lesz a vacsora, akkor szerzek magamnak kaját - közölte a kajás barátom, én meg elkuncogtam magam.

— Valaki tudja, mikor fogunk vacsorázni? - kérdezte Péter a többiektől, akik javában kártyáztak. Ja igen, mi már kiestünk. Zente letette a kártyáit és előhúzta a karóráját.

— Negyed óra múlva vacsora.

— Keksz! - biccentett Péter, majd szedelőzködni kezdett. Én csak a karórát bámultam. Volt valami abban, ami...nem tudom, valami szokatlant észleltem. Pedig egyszerű volt a kinézete. Barna műanyagból készült, a lapja kissé világított, és a számok római számok voltak...

— Jössz? - nyújtotta a kezét felém Péter, ezzel kizökkentve a karóra bámulásából.

— Ja, igen - álltam fel.

— Én is jövök - állt fel Zoé is.

— Én is! - mondták többen is. Elég sokan estünk ki a kártyázásból. A népszerűek még folytatták a játékot.

— Mi lesz a kártyáiddal? - kérdeztem a kártya tulajától, Simontól.

— Nem tudom, csak visszaadják. Remélem - vonta meg a vállát, aztán beindultunk az ebédlőbe. Amikor kinyitottuk az ajtót, pont nekimentünk Markosinak, aki bizonyára minket keresett.

— Ó, látom, magatoktól is tudjátok, mikor lesz a vacsora! - mondta elégedetten, aztán csodálkozva hozzátette - És hol van a másik fél osztály? Általában ők szoktak előbb jönni.

— Majd ők is jönnek - válaszolt Péter, utána bezúdultunk az ebédlőbe. És reménykedtünk, hogy késve fognak jönni. De sajnos mégsem késtek, így Simonnak és Péternek tartoztunk egy húszassal. A kis mázlisták.

Vacsora alatt hangosan dumáltunk, és észrevétlenül elértem, hogy mindenki az árkádnál maradjon az esti programok alatt. És könyörögtem, hogy a népszerűek is ezt tegyék. Én megint "aludni" akartam, de a többiek addig nógattak, hogy beleegyeztem, hogy megyek velük. De még nincs semmi sem elveszve. Mindenre van B tervem, hála az ÖtEnHatMűnek. Vacsora után Markosi újra figyelmeztetett minket, hogy kilencre mindenki a saját szobájában legyen. Széknyikorgások, tányércsörömpölések, és léptek hangja töltötte be a teret.

— Később csatlakozok hozzátok, oké? - vetettem oda nekik.

— Miért? - kérdezték többen is. Én csillagos ötös színészkedéssel, pironkodva belesuttogtam Tia fülébe az okot, aki azonnal elengedett engem. A távolban még hallottam a többiek kérdezősködését, és Tia mentegetőzését, hogy jobb, ha nem tudják. Végül bevallotta, hogy női egészségügyi dolog miatt, és ők kínos csendben reagáltak erre.
Halkan elnevettem magam, lepacsizva magammal. Ezzel tuti távol tartom őket a szobából. Bár egy kicsit ciki, de mit számít? Csak legyen eredménye a módosult tervemnek.