Az Idő ereje

1.8

"Én hülye, elfelejtettem megkérni Időt, hogy ne küldjön emlékeket" - szidtam le magam - "De legalább vasárnap van. Ideje gofrit sütni."

Lassan feltápászkodtam az ágyamból, majd miután megtisztálkodtam, kipakoltam a gofri hozzávalóit.

"Milyen zene legyen?" - kutattam a zenelistáim között. Nincs olyan sok, és a legtöbb Zoé meg Tia miatt van létrehozva.

— Ez jó lesz - szólaltam meg, és még én is megijedtem a saját hangomtól egy kihalt házban. És pontosan ezért akartam valamilyen zenét bekapcsolni.

Miközben ment hangosan a Princesses don't cry zeneszám, addig nekifogtam a gofrinak. Kevertem, gyúrtam, méricskéltem, engedve, hogy az emlékek elborítsanak engem. Anglia, nagyszülők, Magyarország, anya, apa, hagyományok, nevetések és sírások, apa kimegy, anya kimegy, én egyedül maradok. Most már kevésbé zaklatottan reagáltam, mint régebben, de azért örültem, hogy kész a gofri és már csak meg kell ennem. Meg egyet Tiának tartani. Mivel a telefonom a zeneszámok lejátszása miatt foglalt, így nem Instázhattam. Tárva nyitottam az ablakomat, kiültem az ablakpárkányra, és a gofrik elfogyasztása mellett kibambultam az útra.

Már én sem tudom, minek csinálom ezt. Szinte kínos, hogy még mindig folytatom ezt...

Miután az utolsó kettőt bedobozoltam a holnapi napra, készülődtem a pincérkedésre. A telefonomat töltőre dugtam, de a zenéket nem kapcsoltam ki. Nem akartam megint néma csendben tevékenykedni.

12 órakor leállítottam a zenelejátszót, és kiléptem az útra.

"Remélem nem lesznek démonok. Bár ilyen világosságban...Tényleg, valamikor gyakorolnom kéne a Fromot. Mondjuk a Pusztási játszótéren, az elég kihalt. És lehetőleg ne este. De nincs ilyen alkalmam. Ha hamarabb hagytam volna el a házat, akkor még talán lett volna időm. Tök jó, hogy ilyen messze van, az üres síkság kellős közepén. Érthető, hogy miért nem megy oda senki. Hát ezért érdemes volt pénzt kidobni. De mikor legyen? Jövő hétvégén már úton leszek egy ismeretlen és veszélyes hely felé. Csúcs szuper. De jó lesz az irritáló osztálytársaimmal öt napot lógni. Még jó, hogy vannak barátaim, akikre számíthatok. Remélem egy szobában leszünk. De akkor is, utálom az egész erdei tábort! Meg a népszerűen rothadó gyerekeket! Ugh! És mi a francot fogunk ott csinálni?! Öt napon át?! Ennek annyira, de annyira nincs értelme...ó, máris itt vagyok? Ez gyors volt - láttam meg a Funtastic Restaurant sziluettjét.

Belépve meglepődve vettem észre, hogy csak Viktor van itt.

— Szia Vik! - siettem felé - Hol van Ida?

— Kivett egy szabad napot - mondta olyan komor hangon, hogy tudtam, köze van a tegnapi drámához.

— Mikor fog visszajönni? - kérdeztem aggódva.

— Nem tudom. Ezt a hírt is Pongrácztól tudtam meg - sóhajtotta.

— Pongrácz itt volt? - csodálkoztam.

— Itt van. Megkért, hogy szóljak neked, menj hozzá - mondta csak úgy, mellékesen. De engem ez váratlanul érkezett. Miért akarja, hogy találkozzak vele?

— És miért?

— Nem tudom. Annyit mondott, hogy az irodájába menj.

— Oh, oké. Akkor megyek - tettem le a dolgaimat. Amikor kimentem a helységből, eltűnődtem, mennyire rosszul érintette Viktort ez. Még sose láttam ennyire lehangoltnak. De vajon Ida miért nem akart jönni? Őt is ennyire zavarta ez a dolog? Hihetetlen, mik vannak körülöttem.

Bekopogtam a főnököm ajtaján, majd benyitottam. A színes, vidám szoba jó hangulatot árasztott, Pongrácz viszont kevésbé. Nyurga volt, haja állandóan le volt zselézve, ami egy tipikus üzletember kinézetét keltette. Annál zavaróbb, hogy első alkalomra nagyon életteli, kedves, és vidám emberként viselkedett, ami jó benyomást keltett, de aztán egyre többet kérdezett rólam, szinte betolakodó módon...Az interjú óta nem bírom ezt a fickót.