Az Idő ereje

2.16

A mosdók melletti sarokban egy hatéves forma kisfiú sírdogált, előtte egy mocskos férfi közelített felé, mocskos dolgokat követelve tőle.

— Maga ***! - ordítottam rá a férfire. Mindketten megdermedtek, de a férfi azonnal felröhögött.

— Mi van, kiscsaj? Csatlakozni szeretnél hozzá? - mutatott a fiúra úgy, mintha egy senki lenne.

Felkaptam a földről egy kemény és hegyesnek tűnő botot, és magam előtt tartva indultam felé.

— Engedje el a fiút! Semmi rosszat nem tett veled! - hadonásztam a bottal. Újabb röhögés.

— És pontosan ezért fosztottam ki őt! Nézz rá, a légynek sem ártana! - legyintett, a fiú pedig újra zokogni kezdett - Mi vagy te, bőgőmasina? Esetleg lány vagy?

A kisfiú hevesen rázta a fejét, amitől hangosan hahotázott a férfi. És ezzel előnyt adva nekem. Olyan erősen rúgtam az ágyékába, hogy a férfi felbömbölt és a földre esett.

— Te r*banc hülyegyerek! - vett elő a kabátjából egy hatalmas kést, amitől a kisfiú felsikoltott - Mindjárt megbánod, hogy kikezdtél velem!

Ha más ember lettem volna, akkor menekülőre fogtam volna a dolgot. De hé, ki is van előtted? Egy harcos, aki két éven át természetfeletti démonokkal harcolt és hetente parkűrözik a vasrudakon! És az a kés miért ijesztene meg? Naponta dolgozok késsel a konyhában, te idióta!

— Ó, én azt sosem bánom meg - vigyorogtam és elhajoltam a kés elől. A férfi csak szúrt és vágott, de mindig kikerültem, és mégcsak meg se próbáltam visszatámadni.

— Ne játszadozzál, gyere ki harcolni! - hívott ki a férfi, amikor ásítottam egyet.

— Bocs, csak nehezebb ellenfélre számítottam. De ha ennyire szeretnéd...

A férfi újra támadásba került, és le is vágta a botom felét. Diadalittasan felkacagott, én pedig válaszul orrba vágtam őt. Aztán hasba. Aztán a feje búbjára. Hátráltam párat, hogy a férfi is tudjon támadni, de amint felém szúrt, fogtam a karját és a földhöz csaptam. Nem hazudok, rendesen élveztem, hogy harcolhattam. Főleg nem egy démonnal. Az túl nagy kihívás számomra, de egy ilyen amatőr, egyszerű ember ellen...!
És a férfi megint padlóra került.
Szitkozódva felállt, de a várt helyett a kisfiú felé vette az irányt.

— Te leszel a túszom - sziszegte, és a fiú sikkantott egyet, a falba húzódva. Elöntött a méreg.

Ártatlanokat bántani és felhasználni?! Na ebből elég! Véget vetek ennek!

— Hé, te barom! - kurjantottam, és amikor a férfi rám nézett, egyenesen a szemébe döftem a botot. A férfi akkorát üvöltött, hogy megrezzentem, de azután egy tucatnyi káromkodást küldött felém, amik lepattantak rólam. Kihúzta a szeméből a botot, elhajította, és próbált rendesen fókuszálni a véres szemével, de ezt nem engedtem neki. Felkaptam az elejtett kését és a falhoz nyomtam őt, a torkához szorítva. Aztán gondoltam egyet, és az ép szeméhez tartottam. A férfi elsápadva próbált fenyegetőzni, de leállítottam a kés közelítésével.

— Ide figyelj! Békén hagysz minket és elhúzol a francba! Világos? Hátra se néz, úgy fuss el ebből az istentelen helyről! Ha rajtakaplak egy másik emberrel, akkor... - és közelebb toltam a szeméhez. A férfi felordított és falfehéren esküdözött, hogy nem tesz több ilyet. Még egyszer a falhoz préseltem őt, aztán egy nyugodtabb, de halál komoly hangon folytattam.

— Háromig számolok. Addigra elfutsz innen. Egy, kettő,...

És a gazembernek már csak a porát láttam. Kifújtam magamból a levegőt, hanyagul elhajítottam a kést, és a kisfiúhoz guggoltam. Ő bátortalanul hátrébb húzódott, de megadóan felemeltem a kezem.