Az Idő ereje

2.9

Miután csitultak a viták, és megegyeztek abban, hogy az ötös csapat, tehát Lujzáék a legrosszabb, kimentünk, de akkora volt a hőség, hogy inkább bent kártyáztunk.
Na jó, amikor végre mindenki felfogta a kamuzós játék lényegét, Markosi kihívott minket, hogy menjünk le ebédelni. Kicsit furcsállottam, hogy Péter egyszer sem jelent meg, de aztán félretettem ezt az szokatlanságot.

Ebéd alatt folytak a csevegések, mindenki a legjobb formájában volt. Kivéve én, alig szólaltam meg, mindig kifelé tekingettem a legrosszabbra várva. Ha kérdezték, annyit mondtam, hogy finom a kaja és nagyon kifárasztott a gondolkodás, ezért nem erőltetném magam a beszédre. Ez részben igaz is volt, tejberizst kaptunk és tényleg ki voltam borulva az állandó aggodalmakon, hogy mikor ér véget ez a felhőtlen boldogság, ez a pillanat. Nem is beszélve az égő érzésről az arcomon, de már nem foglalkoztam ezzel. Ha másfél napon át képes volt a démon lépést tartani velem, akkor már nincs értelme annak, hogy elmeneküljek.

Ebéd után a tanárnő ismertette velünk a délutánt, aztán elengedett minket. Elkéredzkedtem a többiektől a mosdóba. A tükörbe nézve rájöttem, hogy pocsékul nézek ki: az arcom sápadt volt, a szemem fáradt, a testtartásom előregörnyedt. Ekkor kaptam észbe, hogy azért érzek így, mert élvezni kezdtem az együtt töltött pillanatokat. Hát persze, minél több ideig vagy valakikkel, annál jobban fogod megbecsülni őket, és így egyértelmű, hogy az elvesztésük csak jobban fáj.

"Gratulálok, Roxa, sikerült az utolsó alkalmakkor szocializálódnod. Két éven át zárkózott voltam mindenkitől, és amikor haszna lenne az izolálásnak, bezzeg akkor leszek nyitottabb! Ennél mélyebbre nem süllyedhetek..."

A szemembe néztem és megpróbáltam boldogabbnak érezni magam. Visszagondoltam mindarra, ami boldoggá tett, de valahogy nem találtam egy emléket sem, amitől tényleg elmosolyodtam. Azután megtaláltam. És szélesre húztam a szám. Már nem voltam sápadt vagy gyenge. Amikor visszatértem a szobánkba, a többiek is örültek annak, hogy jobb színben láthatnak engem.

— Gyerekek, kifelé az udvarra, nagyon szép az idő! - csodálkozott Patakváry, amikor ránk talált a szobánkban.

— De hát olyan meleg van! - nyafogtunk.

— Akkor kenjetek naptejet magatokra! Utána gyertek ki! Kell a D-vitamin!

Mindannyian felnyöszörögtünk, és ráérősen kentük be magunkat.

— Jé, a többiek mindvégig kint voltak?! - kukkantott ki Miklós az ablakból. Hm, szóval ezért tűnt meglepettnek Patakváry. Hirtelen mindenki sietve fejezte be és rohantak ki az udvarra. Mivel nem akartam megint egyedül lenni a gondolataimmal, ezért én is kapkodva követtem őket az udvarra. Még mindig meleg volt, de legalább elviselhető volt.

— Kidobó? - kérdezte Tia, amikor egy csapat fiúhoz értünk.

— Ja. Jöttök? - hívott meg Ádám. Ettől felélénkültem, és azonnal beszálltam a játékba. És rávettem még pár embert, hogy csatlakozzanak. Ahogy megszámláltam magunkat megtudtam, hogy az összes fiú itt volt plusz még pár lány, tehát majdnem az egész osztály. Még sose volt kidobóm fiúkkal, így rendesen élveztem, hogy végre valaki leveri a Boszikat. Hoppá, még egy lelki súly a nehezebb búcsúzkodásra.

Az egyik alkalommal Sebes mellett érkeztem, így mielőtt megszólíthatott volna, a legközelebbi emberhez kocogtam.

— Látom, most jobban érzed magad - jegyezte meg Péter.

— Igen, a kidobó feldobott - mondtam, mire ő elnevette magát. Először értetlenül néztem rá, aztán leesett. Kidobó...feldobott. Na jó, ennyi elég is lesz. Péter hirtelen elkomolyodott.