Az Idő ereje

1.7

Egy sötét sikátorban voltam egy hatéves lánnyal. Mivel takarásban voltam, így nem vett észre. De a
démonokat igen. Hangosan felsikoltott, majd a falhoz hátrálva elsírta magát. Én csak vártam, mi fog következni, de aztán rájöttem, hogy ez egy teszt, nem egy emlék. Na végre! Már azt hittem, hogy nem lesz több ilyen!

Felmértem a helyzetet: öt démonnal volt dolgom, és ha jól látom, öt Sötét démonnal. Mivel ők a leggyengébb démonfajok, ezért könnyű lesz velük elbirkózni. Már indultam volna feléjük, hogy átváltozzak, de megpillantottam a síró kislányt, és gyorsan visszaiszkoltam a sarokba. Aha, szóval ez a teszt. Pusztítsak el öt démont úgy, hogy ne fedném fel a kilétemet. Na szuper.

Tovább analizáltam a helyzetet. Hatéves körüli szőke hajú lány, aki simán elpletykálja a hírt akárkinek. Öt Sötét démon, akik a hat démonfajok közül a leggyengébbek, mert csak sötétben képesek élni. Csak sötétben. Sötét sikátor. Felpillantottam. Egy nagy lepedő takarta el az eget. Ha azt levenném...

Halkan felmásztam a csőre, és óvatosan kúsztam felfelé. Közben a kislány megint sikoltott, így a végén sietve értem el a ház tetejét. Futottam a lepedő felé, majd lehasaltam, hogy ne vegyenek észre. Közelebbről megvizsgáltam a csomót, amivel rákötötték egy kiálló vasdarabra. Tengerész csomó. Azt pont ki tudom csomózni. Egyenletes tempóban, feltűnés nélkül kibogoztam a csomót, azután a lepedő leesett, ezáltal a napfényt beengedve. A démonok egy-egy ordítás kíséretében elpárologtak, a kislányra pedig ráesett a lepedő, így volt időm elsprintelni a búvóhelyemre.

— Remek! - mondta a szimulációs robot hang, amikor leértem a földre. Már nem ijedtem meg ettől, de régebben folyton hasra estem, annyira berezeltem. Hah, most már csak egy vicces emlék, ha erre visszagondolok.

A tér újra elhomályosult, majd amikor mindent újra láttam, megint ugyanabban a cselekményben voltam. Azzal a különbséggel, hogy Tia is velem volt. Hát ez szuper. Az egész álmom arról fog szólni, hogy legyek minél észrevétlenebb mi?

És tényleg ez volt. Először Tianát kellett kicseleznem, aztán több barátom előtt, aztán egész osztályt kellett. Na, az utóbbi esetbe bele is buktam, Lujza vett észre engem a csövön kapaszkodva.

"A francba" - káromkodtam egy sort, miközben fokozatosan visszatértem az ágyamba. De utána azonnal kipattant a szemem. Szombat van! Éljen!!!

Más emberek visszaaludtak volna délig, de mivel érthető okokból ezt nem akarom, így délig nem sok mindent csináltam. Szörföltem a neten, kaját csináltam, takarítottam egy kicsit, és annál kevesebbet tanultam. Egyszerűen úgy érzem, nincs értelme ezt betanulni. Most komolyan, azt az időt, amivel a Pitagorasz-tételt betanulnám, ahelyett démonokat is ölhetnék, ami sokkal eredményesebb, mint egy felesleges matek tétel tudása!

Ebéd után elindultam a diákmunkámra, mert természetesen hétvégén is van, mi több, jóval több órával. Egy órakor már súroltam az asztalokat és tárgyaltunk egy igazán érdekes ötletről.

— Na szval - kezdte Viktor, amikor nem volt senki az étteremben - gondolom észrevettétek, hogy a lányok le sem szállnak rólam az elmúlt napokban...

— És te sem szállsz le a telódról az elmúlt napokban - vágott közbe Ida. Én helyeslően elvigyorodtam, Viktor pedig úgy tette, mintha meg se hallotta volna.

— A spanjaimmal azt vettük észre, hogy csak akkor hagynak békén, ha lesz megint csajom...

— Aha, és? Megvan már? - türelmetlenkedett Ida. Viktor megrázta a fejét. Aztán bólintott.

— Állítólag megvan, csak a beleegyezésére kell várnom.

— Hát ezt el is könyvelhetjük a barátnődnek, mégis ki ne akarna veled lenni? - mondtam.