Az Idő ereje

3.6

— Amm...hello? - vontam fel a szemöldököm.

— Ez...eszméletlen volt! - meredtek rám. Kissé megnyugtatott, hogy nem minden barátom van itt, csak Ottó, Miklós, Zoé, és Péter. De ez is elég sok.

— Hol vannak? Lujza és Ádám - néztem körül. A busz elején beszélgettek. Lujza nem tűnt vidámnak, de Ádám már sebesen pötyögte be a telefonjába a történteket. De jó.

— Legalább távol leszünk tőlük - mondta Zoé. Miklós is bólogatott.

— Ugye tudod, hogy Lujzával ellenségeskedni nagy kockázat? - kérdezte óvatosan Ottó - Te is láttad Simont vele, tudod mi történt.

— Az életem egy nagy kockázat, nemcsak ő - vontam meg a vállam. Péter csendesen figyelt.

— De honnan veszed, hogy nem ez a valódi oka annak, hogy Szilvi vagy Lujza utál téged? - folytatta Ottó.

— Hát...csak tudom - néztem félre. Annyira megszoktam, hogy mindent elferdítsek és hazudjak, hogy már azt sem tudom, hogy ilyenkor az igazat kéne mondani és milyen következményei lennének. Zen viszont túl gyorsan és könnyen megbízott bennük. Ezt sosem fogom megérteni. Miért bízik meg bennük ennyire? Vagy csak én vagyok paranoiás?

— Zoé, Miklós, miért nem ültök le ti is? Mondjuk ide előttünk - ajánlotta fel az álló embereknek Péter. Ők hezitálva leültek egymás mellé a kétüléses székre. Nem kerítettem nagy jelentőséget ennek, ameddig nem láttam Péter és Ottó pacsiját és beszédes vigyorukat. Kérdő tekintetemet látva el is magyarázták.

— Amikor Horror benyelt titeket, akkor-

— Halkabban! - lökte meg Péter Ottót.

— Ja, bocsi. Tehát, amikor Horror megevett titeket, a démonok újra csatába lendültek és ki akarták ütni a faladat! Már-már repedezett a burok és mindannyian azt hittük, hogy mindennek vége. Elkezdtük kimondani a titkolt igazságokat és egyik másodpercben láttuk Péterrel, hogy Zoé és Miklós egymást ölelve motyognak egymáshoz. Innentől sejteni kezdtük, hogy mi van köztük, de amikor minden a helyére került, akkor nem láttuk volna jelét annak, hogy ők ketten voltak valaha...szorosabb kontaktusban.

— De tuti, hogy van köztük valami! Egy sajtos hamburgerre fogadok! - szögezte le Péter és rájuk mutatott. Nem véletlenül kérte meg korábban őket, hogy üljenek előttünk. Mivel háttal álltak, így nem láthatták, ahogy utaló jeleket keresünk rajtuk.

— Kissé közel ülnek egymáshoz.

— És nem is beszélnek egymáshoz!

— De beszélnek! Csak alig artikulálnak!

— Honnan szeded?! Háttal vannak!

— Suttogva fiúk! És igen, honnan szeded, hogy beszélnek?

— Nézzétek innen! Látjátok?

— Ember, nem férünk oda!

— Egyébként miben tippeltek, mikor jönnek össze? - állítottam le a tolakodást a két fiú között.

— Hónapok múlva.

— Egy év múlva.

— Pozitív hozzáállás...

— Egy szégyenlős és egy emósról beszélünk. Ehhez mérve tényleg pozitív hozzáállás!

— Hm, igaz.

— De ha összejönnek, tudjátok mi jön? A nagybetűs szivatás.

— Mi?

— Kínos helyzetekbe hozzuk meg ilyesmik.