Az Idő ereje

1.3

Számomra ismeretlen tájra érkeztem, de nem volt időm szétnézelődni. A biztonság kedvéért megérintettem a speciális karkötőmet, ahogy végigsétáltam az üres utcán. Kerestem a hangforrást.

A szívem egyre hevesebben dobogott, a szám kiszáradt, ahogy beértem egy mellékutcába. Majdnem két éve csinálom ezt, mégis remegtem. Az utca végén nagy limlomokat találtam, mintha a bezárt utcasarok egy szemetes hely lenne. Hirtelen a hangok a fülem mellett suhantak el, amitől összerezzentem, de nem mutattam ki. Aztán egy nyájasan suttogó hang megszólalt.

— Lám-lám, ki van itt? Csak nem az Idő lánya?

Megfordultam, és megláttam a sötét démonokat, amik eltakarták a napfényt. Itt vannak.

Nem hezitáltam. Behunytam a szemem, és energiát küldtem a jobb kezem felé, egy időpajzsot formálva a kezemmel. Éreztem, ahogy az energia kiárad belőlem, ahogy a ruhám átváltozik sötét színű egyenruhává. Ahogy a bal szemem kék színű világításba kezd, és mint egy computer, mindent élesebben és tisztábban láttam. Négy Surranó démonnal volt dolgom, akik úgy viselkednek, mint a szelek. Ők a leggyorsabb démonfajok a hat közül, de én, az Idő erejével nem fog problémát okozni. Csak óvatosan kell használnom az erőm, mert csak öt órányi erőm van.

Felugrottam az időpajzsomra és egy időburkot képeztem a mellékutcában, ezzel csapdába ejtve a Surranókat.

— Csak ennyi telik ki belőled? - sziszegte az egyik - Akkor könnyű dolgunk lesz. Indulás!

Egyszerre támadtak különböző irányból. De én csak felrepültem, és a kezemmel egy lassító-gömböt formáltam, amivel sikerült egy démont eltalálnom. Hajolgattam, repkedtem a deszkámon, figyeltem minden démonra, az agyam pedig folyamatosan kalkulált és számlált, hogy már csak hány órás erőm maradt.

Két démon ellentétes irányból felém repült, így az utolsó pillanatban felugrottam a deszkáról, és egy Gila-gömbbel kiütöttem egyszerre kettőt. Csak sajnos rosszul érkeztem vissza az időpajzsomra, így fájdalom nyilalt belém a bal bokámba.

"Hogy a francba fogok így hazamenni?" - dühödtem be, és még jobban nekifeszültem a démonoknak. Egy órányi erőm maradt.

"Ebből pont kijön egy három perces teleportáló. De nekem fél perces is elég, ami...tíz perces erőt igényel. Tehát marad ötven perc a démonok lelassítására és bekergetésére. Megoldjuk." - számoltam fejben, miközben egy falhoz nyomtam a kezem, és energiát préseltem be, a falba. Rögtön kék fényű derengés keletkezett a falban a tenyerem körül.

Az egyik démon - akit közben elkereszteltem Szóvivőnek, mert miért ne - gúnyosan elmosolyodott.

— Máris át akarsz dobni minket? Ennyire nehéz tartani velünk a tempót? - provokált.

Válaszul egy pajzsot dobtam felé, ami alaposan összezavarta a démont. És én ezt ki is használtam.

Kockáztatva, de beadtam magamnak egy Dromic-ot, amitől gyorsabb lettem. Cikázni kezdtem a démonok között olyan irányokban, hogy amikor felém sprinteltek, félrementem, így a teleportálóba zuhantak bele. Más démonoknál ez időbe telt volna, de a leggyorsabb és egyben a legizgágább démonok esetében ezzel hamar végeztem.

Amikor bezáródott a kapu, feloldottam az időburkot, utána visszaváltoztam. És kis híján összeestem. Nemcsak a hosszútávú koncentrálás és gyors fejben számolások miatt, hanem a bokám miatt is, ami égetően fájt.

"Hogy fogok így sétálni???" - ültem le, és húztam le a cipőm. Kicsit bedagadt és piros, de pár nap múlva biztos elmúl folyamatos borogatás mellett. Nagyot sóhajtva hátradőltem, és magam elé bámultam.