Az Idő ereje

2.7

Ha akartam, sem tudtam volna visszaaludni. Az éberség és az ijedelem szétáradt bennem, az egész testem megmerevedett rögtön azután, hogy felébredtem. És azóta bámultam a plafont, újra és újra értelmezve az előbbi rémálmomat.

"Ez nem lehetett csak egy álom. Hűvösvölgyben vagyok, nem otthon! De azok a démonok...! Sokkal ősibb energiát sugároztak, és erősebbek is voltak, nem beszélve a kegyetlen nézésükből! Vajon ők Lélektolvajok voltak? Ők követtek engem a vonaton? Hogy kerültek egyáltalán az álmomba?! Erre csak az olyan hatalmasok képesek, mint Idő... De mi van, ha már meg is szállt engem egy Lélektolvaj?! Most is érzem magamon a nyirkosságot és a visszhangzó hangját... De több démon nem lehet egy testben! Vagy már egy új nemzedék van a fajuknak? Ez az egész annyira... lehetetlen. És a vers! Ha minden szó igaz a versben, akkor... nem a Lélektolvajok a legerősebbek. Nem hat démonfaj van, hanem hét. És a hetediket, a legerősebbet hívják Horrornak, aki energiát nyel el, és...és megölte Idő legjobb harcosát. Erről miért nem beszélt Idő?! Miért nem mondta, hogy ezen a helyen a legjobb is elbukott?! És eddig miért nem tudod senki Horrorról? Ennyire nem lehet láthatatlan! Hogy képes egy energiaforrás egyszerre démonokat éleszteni és rejtőzködni? Miért nem érzem a kisugárzását? Egyáltalán hogy néz ki? Ez baromi veszélyes. Bármilyen energiát elszív és felhasznál még több démon gyártására... az egész küzdelmem a démonok ellen felesleges volt! Nemcsak az enyém, az elődeimé is! A démonoknak "végtelen" életük van, de nekünk csak egy! Nem csoda, hogy ebbe bukott el a legjobb. De ha ő is elveszett, akkor én hogy fogom legyőzni Horrort?! Itt van a nyakamon egy osztálynyi védtelen ember, plusz holtbiztos, hogy Idő sem tud elérni engem, hála a démonoknak, így teljesen magamra maradtam! Az egyetlen túlélő ötletem a menekülés, de még ha ez sikerülne, a városomat lepik el a démonok, elvégre már tudják ki vagyok, és mindenhova követni fognak! Én mondtam, hogy ne menjünk, én mondtam, de bezzeg most itt vagyok, és halál-vagy-halál szituációba rekedtem! Basszus, nem akarok meghalni! Akkor Idő megint elküldene valaki mást, és ez a ciklus menne évszázadokon keresztül! A többiek sem érdemlik meg a halált, jó ég, ők az égvilágon semmit nem csináltak, ez akkora igazságtalanság lenne! Miattam halnának meg! És én nem tudok semmit tenni ezellen!"

Az utolsó gondolattól kis híján elsírtam magam. Felelős vagyok az életükért, minden egyes életért, és az első alkalommal azonnal cserbenhagytam őket. Nem vagyok méltó a harcos szerepre. Az öt napos hadművelet kidolgozásánál csak magamra gondoltam, a többiek biztonságára aligha, és tessék, pont az lett, amire a legkevésbé készültem! Kukába dobhatom az egészet, a tervemet, az idő erejét, a megtakarított pénzemet, az életemet... Túl nagy volt a nyomás rajtam, túl sok.

"Hagyd el, különben vége lesz minden életnek"

— Gyerekek, ideje felkelni! - nyitott be az ajtón Patakváry. Zoé és Miklós mélyen aludtak, de mi hárman már fent voltunk, és beszélgettünk, illetve inkább ők beszélgettek, én feltűnően magamba zárkóztam.

— Ébresszétek fel a többieket, rendben? Fél nyolckor mindenki az ebédlőben legyen!

— Rendben! - válaszoltak, majd a tanárnő odaadta nekem a szobakulcsot, és kiment. Ja tényleg, nekem kell bezárnom a szobát. Nem mintha nem lenne elég felelősség rajtam...

— Ébredjetek! - rázták a hétalvók vállait Tia és Simon. Ők csak felnyöszörögtek, és a másik oldalra fordultak. Vajon meddig maradhattak fent tegnap éjjel?

— Hova mész Roxi? - kérdezte Tia, amikor felálltam.

— A fürdőszobába? Fogat mosni? - mondtam egy "ezt komolyan kérdezted?" hangsúllyal. Amint bezártam magam mögött az ajtót, majdnem összeroskadtam. Aztán azonnal felpattantam. A kézmosó kagylóra támaszkodva mélyen belenéztem a tükörképem szemébe.