Az Idő ereje

2.5

"Honnan ismer Zente ennyire? Miért nem gondoltam ezekre korábban? Annyira hülye vagyok! Nem kellett volna ráripakodnom Zentére! Ez annyira gáz! Most már végleg végem!"
És ezek a gondolatok még csak az eleje volt a többinek. Küszködtem azon, hogy valamelyest visszanyomjam ezt a tornádót magamban, de nem sikerült teljes egészében. De legalább összeszedtem magam annyira, hogy Zentére nézzek.

Ő is ugyanolyan gondterhelt volt, a ráncok végigszántották a homlokát, a szemében pedig szomorúság és tehetetlenség sugárzott. Pislogott egy párat, hogy visszanyelje a feltörekvő könnyeit, majd ő is a szemembe nézett. És egy ideig így maradtunk. Az a két gyémánt színű szem, amitől a lányok eldobják az agyukat, abban a szemekben fáradtság és feladás tükröződött, mintha nem egy tizenhat éves tinisztár lenne előttem, hanem egy érett fiú, aki fiatal kora ellenére túl sok mindent átvészelt. Láttam benne azt a nyomást, amiről csak Sebes tudott, és teljesen elszégyelltem magam, hogy miattam még több nehezedett rá.

Megálltam. Ezt nem hagyom annyiban. Én sem vagyok már gyerek, nem fogom hagyni, hogy ez elússzon. Még ha ilyet még aligha csináltam. Vagy soha.

— Sajnálom - mondtam ki legelső alkalommal tiszta őszinteséggel - Sajnálom, hogy ennyire lebecsültelek, hogy még több problémát okoztam neked. És teljesen megértem a helyzeted, tényleg... jobban kellett volna figyelnem rád, mielőtt ítélkeznék. És ha van rá mód, hogy ezt helyrehozzam... akkor megteszem.

Ahogy ezeket kimondtam, az egész lényem megkönnyebbült. A kavargó érzések immár egyenletes szomorúsággá alakultak, és már nem éreztem az erdőt olyan szűknek, mint eddig. Zente tekintetében ugyanez csillogott, amikor visszaválaszolt.

— Én is tartozok neked egy bocsánatkéréssel. Nem kellett volna rád kiabálnom. Tudhattam volna, hogy a te életedben is történtek nyomasztó dolgok, amikről senkinek sem mesélsz. Így természetes, hogy te is negatívan látod a világot. Nincs benned a kezdő löket arra, hogy elfogadd ezeket a dolgokat, és én ezt figyelmen kívül hagytam. Bocsánat.

Ez meglepett. Nem gondoltam volna, hogy Zente ennyire törődik másokkal. Nyeltem egyet, és kipislogtam egy könnyet a szememből, aztán kinyújtattam a kezem.

— Béke? - kérdeztem. Zente gyengén elmosolyodott és ő is kinyújtotta a jobbját.

— Béke.

És megráztuk egymás kezét.

— Balra vagy jobbra? - kérdezte Zente. Én mégegyszer ránéztem a térképemre, aztán bizonytalanul a bal irányba mutattam.

— Biztos?

— Tessék, nézd meg te! - nyomtam a kezébe. Zente átvizsgálta az útvonalat, aztán bólintott egyet.

— Balra.

Mindketten a bal oldali útra tértünk, és folytattuk a csevegést ott, ahol abbahagytuk.

— Szóval ezért ne hívjalak Roxának. A szüleid miatt - foglalta össze, én pedig bólintottam. Miután békét kötöttünk egymással, pillanatokon belül lelkizni kezdtünk, és kitálaltuk egymásnak a családi hátterünket.

— Aha.

— Hát ez rohadt jó, egyik család jobb, mint a másik - csóválta a fejét - Az egyik agyonnyomja figyelemmel a gyereket, a másik rá se ránt a gyerekre.

— Hát igen - értettem egyet vele, aztán kivettem a táskából a vizes kulacsom. Amikor felálltam, egy papírka esett ki a zsebemből.

"Oh my god, elfelejtettem!" - raktam vissza a zsebembe a papírt. De sajnos későn, mert Zente kiszúrta.