Az Idő ereje

1.9

Idő végre törődött velem, és az álmomban különböző pályákat adott nekem, hogy fejlesszem az atlétikámat és a erőmet. Esküszöm, jobban örültem ennek, mint a tipikus "nosztalgia/álomgyárnak".

És emiatt sokkal jobb volt a reggeli hangulatom, már a felkelés sem okozott nehezebb bajt. Ez a könnyelmű érzés egészen az osztályteremig kísért, utána felváltotta az "mi a franc" riadalom.

Mindenki, de komolyan, az osztályból mindenki bent volt a teremben!

"Miért van itt az egész osztály? Esetleg késtem volna?" - néztem fel a faliórára. 7:32 volt, tehát csak a szokásos időpontban jöttem. De akkor miért van itt az egész bagázs? És miért van ilyen vidámság? Tisztára, mint egy meglepetés parti. Amire nem vagyok meghívva.

— Mi folyik itt? - kérdeztem Tiát a helyemre sietve.

— Hogy érted, hogy "mi folyik itt"?

— Hát úgy, hogy miért van itt mindenki félkor, még te is, ráadásul mindenkinél van...ajándék?

Tia csodálkozva nézett rám. Sőt, inkább úgy nézett rám, mint egy síkhülye tökkelütöttet.

— Május 25. van...Zente szülinapja van, Roxi!

— Mi vaaaaan??? - esett le az állam - És én erről honnan tudjak?

— Itt mondogattam neked! Ki van írva az egész interneten! Ilyen gyorsan felejtesz? - nézett nagyot Tia. Na ne, ez most valami vicc. Nem hiszem el! Elfelejtettem az egyik ellenszenvesen népszerű gyerek születésnapját, és ezért tuti be fognak égetni! Tavaly kis híján megúsztam a pocsék ajándékom miatt, de idén még ajándékot sem hoztam! Basszus.

— Hét perc múlva fog jönni Zente! - mondta izgatottan Tia, aztán észrevette a tehetetlen arcomat, és felvonta a szemöldökét.

— Roxi, ne mondd, hogy nem csináltál ajándékot a legeslegfontosabb embernek az osztályban! - érződött a hangjában a pánik. Csak bólintani tudtam és leborultam az asztallapra. Most már Tia arcán is kiült a pánik. Elkezdett hadarni, de azonnal kizártam a külvilágot, és a megoldáson gondolkoztam. "Mit csináljak? Nem mondhatom neki, hogy nincs! Akkor egy életre a gúny tárgy leszek! Talán ha ellógnám az ajándékozást...ugyan, Szilvia rögtön kiszúrná. Menjenek a francba! Hülye popularitás! De ha nincs más választásom..."

— Kérlek tegyél karanténba vagy ejts kómába Tia! - néztem könyörgően.

— Biztos van más módszer is. Tudsz origamizni?

— Nem, abban vagyok a legrosszabb.

— Hmm...van valamid magaddal, ami értékes és nem veszed hasznát? - vetett fel egy másik "csodás" ötletet. Én csak tágra nyílt szemmel meredtem rá. Ez most komoly? Én, a drága és használhatatlan dolgokkal? Nem vagyok királynő!

— Nem Nováki Roxánához beszéltél - pislogtam párat.

— Akármi? Nézd meg a táskád!

Elővettem a táskám és sorban kipakoltam a dolgokat: füzetek, tankönyvek, munkafüzetek, tolltartó, palack víz, papírok, pénztárca, kártyák, kulcs, és a diákmunkás dolgaim, amit azonnal elrejtettem Tia elől. Ő észre se vette. Hah, egyre jobb vagyok rejtegetésben.

— Ennyi van. Mekkora baj, ha pénzt adok neki? - kérdeztem, de Tia "amilyen gazdag, tuti igen" nézéséből elhallgattam. Tia is belekotort a táskámba, és imádkoztam, hogy ne találja meg a titkos dolgaimat. Szerencsére nem, de talált helyette mást.

— Mi lenne, ha ezeket a gofrikat adnád oda Zentének? - emelte ki a műanyag dobozt.

— Soha! Inkább leszek tüdőbeteg, de oda nem adom a legfontosabb kajámat! - tiltakoztam. A gofrik az...eladhatatlan. Túl sok mindent tartalmaznak, túl sok minden van bennük. Még ha a legjobb barátnőmnek is odaadom, fáj. Most meg a legirritálóbb baromnak adjam oda a legérzékenyebb készítményemet?! Dupla mentális fájdalom. Tripla mentális fájdalom. Sőt, fizikai fájdalom!