Itt várlak

19.

Most nem féltem, itt, vele a parton, csak arra tudtam gondolni, hogy muszáj, hogy Max megcsókoljon. A fejemben homályos emlékképek rohantak meg arról az estéről, amikor ő meztelenül feküdt mellettem, ahogy hozzám ért ott.

Olyan lenyűgözőnek találtam olyan kivételes volt. Annyira imádtam az arcjátékát, a pimasz vigyorát és teljes egészében őt, úgy, ahogy van. Tökéletes volt, gyönyörű és vágytam rá.

Egész héten éheztem azokat a követelőző mozdulatokat, amivel most a fenekemre simult a keze, ahogy magához szorított. Elolvadtam a tekintetében, ő is éhezett és ez most inkább elkábított, mint hogy megijesszen.

Gyanús lehetett volna a tenger felől érkező szél, a hullámok, de csak akkor fogtuk menekülőre, amikor a víz felett megláttunk cikázni egy villámot. Nevetve rohantunk a nagyszüleim házáig, de mielőtt odaértünk volna alaposan bőrig áztunk. Nagyi már egy-egy törölközővel fogadott minket. Azután Max kezébe nyomott néhány ruhadarabot, és a fürdőbe parancsolta. Velem ugyanezt tette, leszámítva a ruhákat.

Én az emeletre mentem ledobáltam magamról minden jéghideg ázott ruhát és csak akkor léptem ki a tusoló alól, amikor már a bőröm vörös volt a forró víztől. Hajat szárítottam és egy kényelmes jóganadrágba bújtam, amit melegítő helyett hordtam felhúztam a pólómat és egy pulcsit, majd lementem az emeletről, és Maxet kerestem.

Ő már a nappaliban ült, a kandallóval szemben, papa közben már begyújtott, de Max egyedül volt, a kezében pedig az én könyvem.

Elmosolyodtam. Tényleg Jim ruháit viselte. Fekete melegítő volt rajta, meg egy szintén fekete póló, jól állt neki. Max nagyon dögös volt feketében! Mama a konyha felől érkezett, és két bögre gőzölgő italt nyomott a kezembe.

– Helyes fiú. - mondta halkan, majd a műhely felé indult kettesben hagyva minket.

Az asztalra tettem a bögréket, és Max mellé kucorodtam. Átmásztam rajta, a pokrócokért, nem mintha, másképp nem tudtam volna elvenni, de ott volt megtehettem, és egyébként is vonzott engem.

Max nevetett rajta, de megsimogatott és ez nagyon jól esett. Egy takarót terítettem magunkra, ő pedig behunyta a szemét és hátra döntött fejjel pihent a kanapén. Együtt hallgattuk a tűz ropogását, de nem a lángok igéző táncát néztem, hanem a nyakát, az ádámcsutkáját, ahogy mozgott nyelés közben. Az arcát, azt hiszem még sosem láttam ennyire békésnek.

- Látom nagyon rossz most neked. – súgtam közel hajolva hozzá. Azelőtt vigyorodott el, hogy a szemeit kinyitotta volna.

Minden lélegzetvételemmel egyre izgatottabb lettem, a gyomrom és a szívem tájékán éreztem, aztán amikor kinyitotta a szemeit és azok a lángoló fekete pillantások megállapodtak az én tekintetemben, lüktetni kezdtem.

- Uncsi a könyv igaz?- kérdeztem, hogy oldjam egy kicsit azt a köteléket ami egyre jobban húzott felé.

- Olvasol még nekem?

- Nem lesz rémálmod? - incselkedtem,

 - Ha lesz, majd megnyugtatsz... - vont vállat.

Vele alszom, megint. – rögzítettem.

Most nem féltem, annyira könnyed, puha és barátságos volt minden, hogy a félelmeim a gátlásaim szertefoszlottak, és inkább a jelen minden pillanatát élveztem.

- Jól van. – feleltem arra, hogy olvasok neki, hogy megnyugtatom, és ha kérdezte volna, hogy szeretkezem-e vele, arra is ez lett volna a válaszom. Elvettem a kezéből a könyvet és kinyitottam ott ahol tartottam és folytattam az olvasást. Max közben elvette a bögrét, amiben az illatából ítélve narancsos forró csoki volt. Ő felém nyújtotta, nem a másik bögrét, hanem az övét, megkóstoltam, mosolyogtam a kísérő pillantásától, majd folytattam. A gyomromban kellemes volt az a feszültség, ami egyre erősödött, ahogy a lefekvés felé közeledtünk.