Itt várlak

52.

Valahogy a napfény is másképp sütött be az ablakon, minden sokkal fényesebb és vidámabb volt.

A gyomromban a várakozás izgalmát éreztem, nem a pusztító reménytelenséget, amit eddig. Vártam minden egyes pillanatot, amit együtt fogunk tölteni majd. A fa vásárlást, az ünnepi készülődést, és azt is hogy végig gondoskodhassak róla.

Édes volt, ahogy megszenvedett a gipsszel, ahogy mindenen kiakadt, ha nem sikerült egyből neki. Nekem viszont hatalmas boldogságot okozott, hogy szüksége van rám.

Már csak az az egy telefonhívás választott el a teljes boldogságtól, de most még örülni akartam, és azt tudtam, hogy a hívás után, egyet nem fogok. Örülni.

Vince belopta magát a szívembe, a reggeli közben kiderült, hogy mennyi mindent tett. Minden nap próbálta talpra állítani Maxet, gondoskodott róla, rendbe tette, amit csak lehetett. Vince volt életem egyik legnagyobb baklövése. Jó ég... mennyire rosszul ítéltem meg, az első találkozás után. Nagyon nagy hála volt a szívemben irányába, hogy nem mondott le Maxről, és akkor is vele volt amikor más hagyta volna szenvedni, hogy még engem is megkeresett, csak hogy könnyítsen rajta.

Szerettem volna egyik nap át hívni hozzánk karácsonykor, de ezt előbb Maxel is meg kellett beszélnem, és... hát, minden azon az egy híváson múlott.

Reggeli után Vince magunkra hagyott. Max nem titkolta, hogy jelen pillanatban csak egy valaki társaságára, és egyetlen egy dologra vágyott. De ezt csak azután kezdte el nyomatékosítani, hogy Vince kilépett az ajtón, addig nagyon jó fiú volt.

Szerettem volna összepakolni a konyhát, de a keze megállított, amivel az asztal széléhez támaszkodott, elzárva az utamat. Ez be is jött volna, ha az első csodásan finom csókja után, amivel a nyakamnál kényeztetett, a törött keze felőli oldalon, ki nem csúszok.

Max fájdalmasan felszisszent, ahogy kisiklottam a kezei közül, és pajkos csillanással a szemében követett az étkezőből a konyhába.

-Te nem készültél hazamenni az ünnepekre? - kérdeztem, mintha nem is sejteném mi a szándéka.

-Nem. - felelte tömören.

-Miért? - faggattam tovább. Legutóbb itt volt Tim, és azt gondoltam volna, hogy vannak annyira jóban, hogy együtt töltsék a karácsonyt.

Max sóhajtott, mikor rájött, hogy most nem jött be a számítása.

-Miután elmentél, eléggé összevesztem mindenkivel. - mondta gondterhelten.

-Hogy érted, hogy mindenkivel? - néztem rá aggódva.

- Tim segíteni akart, én meg nem akartam, aztán elküldtem. Utána Noel és Clare is megkeresett... Hát... Nem hazudtoltam meg magam. - nézett maga elé, elkönyvelve magában, hogy nem jó ember.

- Magad alatt voltál... - mondtam neki, és közben mellé léptem és gyengéden megsimogattam a hátát.

- Kezdek rájönni, hogy ez nem lehet mentség mindenre, amit csinálok. És azt hiszem, az sem helyes, hogy te itt maradj karácsonykor... - mondta nagyon halkan.

A gyomrom egy kicsit megrándult.

-Nem akarod?

Felém kapta a fejét és lángoló tekintettel nézett rám.

-Dehogy nem akarom, Kora! De... a szüleid haragudnának, és azt nem akarom! Legalább te ne vessz össze miattam a családoddal... Már, így is épp elég gondot okoztam...

Ez kétségtelenül igaz volt.

Ellenben az is, hogy az idei karácsonyon, én el nem mozdulok mellőle.