Itt várlak

51.M.

A balesetin Kora kitöltötte helyettem a regisztrációs papírt, majd leültünk egymás mellé a váróban.

Még mindig nem egészen értettem, hogy mit keres velem.

Nem akartam egyfolytában nézni, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Az egy dolog, hogy gyönyörű volt, ez nem volt meglepő, mindig is az volt, de féltem, ha nem nézem, akkor egy pillanat alatt eltűnik.

-Fáj? - fordult felém és vetett egy hosszú és fájdalmas pillantást az egyre püffedtebb jobb kezemre.

-Nem. - feleltem, ami egy rohadt nagy hazugság volt, mert nagyon lüktetett.

Kora felém mozdult, olyan gyorsan hogy fel sem fogtam csak azt éreztem, hogy hozzáér a kézfejemhez, és a fájdalom belehasít. Összezártam a szemem és vettem egy nagy levegőt.

-Ja... Látom. - jegyezte meg, okoskodva. - Tiszta hülye vagy Max! - mondta kiakadva.

-Mert meghülyitesz! - vágtam vissza. Ha nem provokál...

-Na, persze, fogd még ezt is rám! Arról is én tehetek, hogy eltörted a kezed!

- Nincs eltörve... - sóhajtottam. Előfordult már, hogy így nézett ki, aztán pár nap és újra használtam.

-Ez. - mutatott rá-Tuti el van törve!

-Dehogy van! - ellenkeztem kitartóan.

-Fogadjunk? - nézett rám kihívóan.

-Te most tényleg a kezemre akarsz fogadást kötni?

Kora vállat vont. Ezen elmosolyodtam. Aztán furcsán éreztem magam, mintha én nem érdemelném meg még azt a mosolyt se. Merevem magam elé bámultam és újra végig játszottam ami történt, onnantól kezdve, hogy Kora megjelent az ajtómban.

Próbáltam rájönni, hogy mi is történt, mert amit mondott, az rohadtul nem illett bele a történetünkbe. Leszámítva, hogy seggfej vagyok, az speciel tökéletesen beleillett!

Kora halkan morgolódott mellettem, hogy mennyire felelőtlen, meg hülye vagyok. De nem mozdult mellőlem. Jó volt hallgatni az édes hangját, akkor is ha folyamatosan engem szapult.

A bal kezemmel átnyúltam és megfogtam a combján pihentetett kezét. Meleg volt és egy kicsit remegett, az ujjaimat az övéi közé csúsztattam, aztán bizonytalanul néztem a tekintetét keresve, hogy van-e kifogása ellene. Szükségem volt rá, hogy megérinthessem. Hogy bizonyosságot nyerjek, hogy ez nem egy álom. Kora pillantása meglepett volt de volt benne valami amit nem is reméltem. Gyengédség. Nem húzta el a kezét, hanem bíztatóan megszorította az enyémet. A szívem kezdett olvadozni, de még mindig nem stimmelt ez az egész. Nem mertem reménykedni, mint a klub előtti csóknál. Annak fájdalmas vége lett, és féltem, hogy ez sem a valóság. Az én valóságomban nincs viszonzott szerelem csak a jól kiérdemelt keserű magány.

De a kezének melege igazi volt, ahogy az is hogy mellett ült.

Csendben várakoztunk, figyeltük, hogy a nagy fehér ajtó mögé sorra hívják be az embereket. Közben hallgattuk, hogy az alacsony köpcös betegkísérő, hogyan beszélget egy hordágyon fekvő, pokrócokba burkolt picike idős nénivel.

Annyi kedves melegség áradt a szavaiból, hogy teljesen meghatott. Nem gondoltam volna, hogy még valaha elfog az ünnep hangulata, azt meg főleg nem, hogy idén Kora kezét fogva a baleseti előtt üldögélve környékez meg. De valahogy most még ez is jó volt.

-Maxton Rowe!-hallottam meg a nevem, azonnal felálltam, de akkor szembesültem vele, hogy el kell engednem Kora kezét. Most a melegség helyett újra pánikot éreztem. Kétségbeesve néztem rá, mert féltem ha én bemegyek mire vissza jövök ő már nem lesz itt.