Itt várlak

25.M

Lüktetett a fejem, és a dühöm megint kezdett eluralkodni rajtam.  A csalódottság a harag és a szomorúság émelyítően kavarogva töltött ki.

Feltétel nélkül bíztam benne és elárult.

Ez a gondolat rám tekeredett és széjjel szaggatta a lelkemet. Nagyon is ismerős az érzés, volt már ilyen.

Keserűen felnevetettem, pedig legszívesebben üvöltöttem volna!

Nem változott semmi, megint ugyanúgy átvertek!
Kora... akit a legjobban szerettem...

A telefonom megszólalt, de nem akartam beszélni vele, nem akartam meghallgatni az üres indokait, hogy miért vett el tőlem mindent. Kinyomtam de újra megszólalt. Lehúztam az ablakot és a telefonomat abban a reményben vágtam az aszfaltra, hogy darabjaira esik.

Mintha megint ugyanott lennék, mint két éve. Bassza meg! Még a kicseszett időpont is stimmel! Mintha újra azt hallanám ahogy az apám karácsony előtt közli, hogy sajnálja, majd elmegy. Sajnálja, de nem érdekli, hogy minket tönkre tett.

A fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni, és én azt sem tudtam , hogy hova, csak vezettem.

Annyira szerettem őt! Miért, kellett ezt tennie? Miért árult el? Fáj, hogy pont benne kellett ekkorát csalódnom.
De hát, az ember azokban tud legjobban csalódni akiket a leginkább szeret!
A rohadt életbe!

Már jó ideje csak róttam az utat, és amikor rájöttem, hogy a régi házunk felé tartok, a legközelebbi letérőnél visszakanyarodtam.

Egy ideig úgy tűnt kiürült a fejem, de amikor elkezdett hiányozni, akkor megint megrohant az az idegtépő érzés és a sötétség megint megkörnyékezett.

Félreálltam egy szántóföld mellet, kiszálltam és a kocsi mellé gugoltam az arcomat a kezembe temettem. Nem tudtam sírni de a gyomrom felfordult. Felálltam és az összeszorított öklömmel ütöttem a kocsi tetejét.

Én olyan sokszor ellenálltam neki, pedig kurva nehéz volt, de miatta, megtettem! Ő nem volt képes értem megtenni ugyanezt... Újra csak azt a kínzó bizonytalanságot éreztem. Azt hogy a semmiben lebegek és ez őrülten ijesztő volt!

A kocsinak támaszkodva okádtam a földre. Mindennek vége lett...

Visszatámolyogtam a kocsiba és hátra dőlve remegtem.

Miért nem tudott várni rám ő is? Miért cseszett el mindent?!

Összeszedtem magam és újra indítottam. Egész nap csak a kocsiban ültem és céltalanul róttam az utcákat.

Nem ettem még semmit pedig már sötétedett. Éhség helyett csak a rosszul létet éreztem és azt, hogy az erőm végére érek.

Tudtam, hogy mi lesz a következő lépés és azt is, hogy innen az út csak lefelé vezet.

Annak a bárnak a parkokójában állítottam le a kocsit, ahol biztosan tudtam, hogy kiszolgálnak.

Csak döntöttem magamba a piát, eszméletlenre akartam magam inni, de először vizelnem kellett.

A mosdóból kifelé támolyogva valami fasz nekem jött vagy én mentem neki, még az is lehet. De rohatdul nem tetszett a beképzelt hülye feje meg a vakkantása.

-Mi a fasz van? – kérdeztem vissza és azzal a lendülettel hátra löktem. Már volt bennem pia rendesen, ezért a reflexem lomha volt, mint egy lajhár. Az adok-kapokból inkább csak kapok lett. De nem érdekelt, a fájdalom régi cimborám volt, erre gondoltam akkor is, amikor még a kidobóba is belekötöttem. A járdán hasaltam el, aztán négykézlábra majd két lábra küzdöttem magam.