Itt várlak

37.M

Sötét volt a szobában csak az utcai lámpák fénye törte meg a sötétséget és vetődött Kora halvány bőrére. A derekáig lecsúszott az a takaró, amin most osztoztunk. Szívesen elnéztem volna még, ahogy felém fordulva halkan szuszogott. Felhúztam rá a takarót azután a plafont néztem. Csodás volt vele lenni, Ő tényleg tökéletes. Minden hang, ami elhagyta a száját bennem egyre jobban felkorbácsolta a vágyat. Elégedett voltam a helyzettel, megkaptam, amit akartam. Illetve még nem egészen. Korával a kapcsolatom még nagyon képlékeny volt. Bár az életünkben minden változott, de talán van, ami nem. Ő. Hogy türelemre van szüksége, amit nem adtam meg neki, soha. Képtelen vagyok időt adni neki, mert túlságosan is vágyom rá.  

A kétségek kezdtek bennem éledezni, és azt súgták, hogy az elmúlt nap nem volt valódi. Hogy ami történt csak azért volt, hogy eltereljem a figyelmét. Hogy ezt ugyanúgy nem gondolta komolyan, mint a gólyaavatás után, és ha fel kel majd utálni fog engem, és magát is.  Nem akarom hogy így legyen, de talán jobb lenne, ha ő felkel, én már nem lennék itt.  Nehéz elhinni, hogy azok után, amit vele tettem még szeret engem. Józan napjaimban még én is gyűlöltem magam érte. Ezért is és azért mert ellehetetlenítettem magam előtte. Mert voltam akkor kibaszott nagy idióta, hogy hagytam, hogy összejöjjön  Adammel…

 Rossz érzés volt kimászni mellőle, nagyon nem akartam. De felhúztam a nadrágomat majd elindultam megkeresni a többi ruhámat. A nappaliból hallottam, hogy sír és szólongat. Ideges görcs szorította össze a gyomromat. Siettem vissza a hálóba,  de meglepetésemre, ő még aludt. Sírva nyöszörögte a nevemet. Aztán felült, megdörzsölte az arcát és engem keresett.  Amikor megtalált az ajtóban, végig mért, én pedig az ágy szélére ültem.

-Miért van rajtad ruha? – kérdezte.

-Nem tudtam, hogy még reggel is itt akarsz-e látni... – mondtam őszintén ő pedig kiakadt rajta.

-Annyira hülye vagyok! – nyögte dühösen. – Megint elhittem... Mindig bedőlök neked! – sírta.

Nem akarja, hogy elmenjek... Azt akarja, hogy maradjak.

És én maradni is akartam.

Kimentem a konyhába közben emésztettem, hogy Kora újra az életem része. Ezek után már az kell, hogy legyen!

Engedtem egy pohár vizet, és bevittem neki. Kora még mindig az ágyon sírt összezuhanva. Rám nézett, majd a pohárra, még néhány könnyet kipislogott, mielőtt a pohárért nyúlt volna. Míg ivott, levettem a pulcsim nem volt alatta semmi, a nadrágomat is letoltam és visszabújtam mellé, az ágyba.

-Nem mész el? – szívfájdító volt a szomorú hangja.

-Ha azt akarod, akkor maradok.

-Én azt akarom, hogy te is maradni akarj! – a szemében láttam, hogy sok minden van még benne, de nem mondott többet. Én hátra dőltem, és széttártam a kezemet. Kora azonnal hozzám bújt, éreztem, hogy egy kicsit remegett.

-Miért a Princetonra jelentkeztél? Azt mondtad nem akarod elfogadni az apád pénzét. - éles volt a váltás, de nem bántam. Megértettem, hogy most beszélgetésre volt szüksége.

-Nem is fogadtam el.

- Ösztöndíjat kaptál? –kérdezte őszintén meglepte.

Nem hibáztattam érte. Az utolsó évben nem voltam éppen egy minta diák, és hiába mondták el ezerszer, hogy az ösztöndíjhoz kevés lesz a kiváló átlag, ha a magatartásom meg ennyire kileng.   

-Nem.- mondtam mosolyogva - Hitelt vettem fel az első szemeszterre, a 21. szülinapomon pedig a nagyszüleim után örököltem.

- Örököltél? – kérdezte és közben hasra fordult és a fejét a kezén a mellkasomra támasztotta.