Itt várlak

1.

Ismeritek azt az érzést, amikor életetek legjobb nyarán találkoztok életetek legjobb pasijával? Aztán a nagy egymásra találás, a romantikus esti séták a tengerparton, az elsuttogott semmiségek, a szerelmes pillantások...

Na, hát azt én sem! De azt hiszem egyszer már jártam a közelében! Legalábbis az ideális jelölt meg volt hozzá, és a klassz nyár is. Épp csak a nagy egymásra találás maradt el.

Csak a képzeletemben játszottam el, hogy mi lett volna ha.

Ha nem csak a távolból figyeltem volna, ha kicsit bátrabb lettem volna, és ha az egyetlen egy alkalommal amikor hozzászóltam nem azt mondom kiakadva, hogy:

-Basszus már!

Hát igen...

De mentségemre szóljon, hogy baromira meglepett az a röplabda, ami a vázlataimat kiverte a kezemből.

Csak egyetlen rövid de annál mélyebb pillantás volt  azokba a szén fekete szemekbe, részéről egy vigyor és egy gyors bocs.

Pedig mennyi minden más is lehetett volna!

Ha...

Azóta ezerszer elképzeltem már őt, a nap barnított felsőtestét, amit azon a héten nem sokszor láttam ruhába bújtatva, ez persze kicsit sem zavart, volt rajta mit nézni!

Mondhatnám, hogy szakmai szemmel az anatómiája teljesen rendben volt. Nem is egyszer próbáltam papírra vetni.

De a testénél sokkal jobban tetszett a mosolya. Nem mintha valaha is rám mosolygott volna.

Akkor még a nevét sem tudtam, de amikor eszembe jutott mindig úgy hívtam magamban, hogy Black. Nem voltam túl kreatív a név választásban, de mivel a haja és a szemei is megközelítették ezt az árnyalatot, gondoltam jó lesz ez. Csak magamnak, a fantáziámban.

Érdekes, hogy az a nyár már két éve elmúlt én pedig még mindig gondoltam arra az isteni pasira.

Oké egyre ritkábban, de azért időnként eszembe jutott, az a tökéletes illúzió, amit kialakítottam róla. A kedves ámbár visszahúzódó, titokzatos srác.

Nem gondoltam, hogy még valaha látom. Azt meg végképp nem, hogy a sulim folyosóján ütközom bele.

Persze hála az égnek, csak átvitt értelemben.

Aztán néhány dolog, hamar világossá vált vele kapcsolatban. Az első, hogy Black valójában Maxton Rowe, és a legkevésbé sem olyan, mint ahogy elképzeltem.

A második, hogy nem igazán csíp engem.Ez mondjuk kölcsönös. Lehet, hogy Black egy kedves srác volt, de Rowe egy beképzelt seggfej.

Minden azzal kezdődött, persze azután, hogy kicsit kezdtem hozzászokni Rowe minden napos látványához, amikor amikor a suli udvarán véletlenül meghallottam, hogy a művészeti szakot savazza, ahova egyébként én is járok.

Jó oké, mindenkinek van joga véleményt formálni, de ő alig egy hónapja volt itt, azt pedig személyes sértésnek vettem, amikor közölte, amúgy az unokabátyámnak, hogy ő nem fog a hígító szagú elmebajosok közé járni.

Nem is érdekelt volna, de mivel az egyik közeli családtagommal beszélt azért odaszóltam neki.

- Hát nem is mindenkit vesznek fel oda! - azt azért még hozzátettem kicsit halkabban. - Seggfej.

Hogy jutottam el a plátói szerelemből a seggfejig?

Hát úgy, hogy ebben az egy hónapban kiderült Rowe-ról, hogy pontosan azok az emberek közé tartozik akiket nem feltétlenül kedvelek. A nagyképű, csajozós playboyok  közé.