Itt várlak

48.

Miután kisírtam a lelkemet is, el akartam kérni a kulcsokat a lakáshoz.

Mira anyukája azonban, szomorúan közölte, hogy azokat már elküldte a nagyiméknak.

Álltam és néztem ki a fejemből, mert azt sem tudtam, hogy most mi a fenét, csináljak.

- Gillian most még két hétig New Yorkban lesz, addig elalhatsz a szobájában. – mondta Mira anyukája. – Aztán meg kitalálunk neked valamit! – szorította meg a vállaman gyengéden, de bíztatóan.  

- Azt hiszem, elkezdem intézni a kollégiumot. – közöltem sóhajtva az elkerülhetetlent.

- Nem szeretnél beszélni a szüleiddel, vagy a nagyszüleiddel a lakás ügyében?

Sóhajtva megingattam a fejem.

- Nem. Már az elég rosszul jött ki, hogy Maxhez költöztem... Biztos hogy nem engednék, könyörögni meg nem akarok...

Nem sokára úgy is haza kell mennem az ünnepekre akkor úgyis el kell nekik mondanom mindent.  

- Jól van Drágám, te tudod. - mondta majd megsimogatta a karom.

Nem tudtam, de nem akartam bevallani nekik, hogy tévedtem. Magamnak sem akartam bevallani, hogy az életem amiben hittem, amit imádtam semmivé lett.

Nulláról kellett kezdenem megint és még fogalmam sem volt hogyan kellene nekifognom. Nem éreztem magamban erőt csak a síráshoz, és azt sem éreztem úgy, hogy segítene bármin. Azt akartam, hogy megint minden a régi legyen. Maxet akartam.

Azt hittem, hogy miután elmentem keresni fog. Hogy majd hív, vagy legalább üzenetet ír, hogy bocsássak meg, de semmi.  Nem lett volna értelme, de vágytam rá, hogy még fontos legyek neki. Mintha  ez felülírhatta volna amit elkövetett.

Volt bennem egy nagyon halvány reménysugár arra, hogy nem feküdtek le. De az a pillantás amivel rám nézett, az hogy nem keresett, mind az ellenkezőjét sugallta.

Nem tudtam tagadni, hogy szeretem, pár óra alatt nem lehet kiszeretni valakiből akkor sem ha már sokadjára törte össze a szívem. De milyen jövőnk lett volna ezután. Mi lett volna abból a sok szép reménnyel, amit eddig dédelgettem, amiről azt hittem az ő fejében is megfordultak. Hogyan bízhatnék a közös jövőnkben, ha benne sem tudok többé megbízni.

Végül nekem Max mindig csak egy ábránd kép marad, úgy mint annak idején Black, valahogy mindig jobbnak hiszem, mint aki.

Az első hét után már kicsit jobb lett. A megbeszéltek szerint elhoztam a holmimat a lakásáról, ő nem volt otthon csak Tim, ő és Mira segítettek összepakolni mindent.  Belül erőlködve tartottam vissza a sírást, miközben odaadtam a kulcsokat és utoljára kiléptem az ajtón, aminek a túl oldalán valaha a legboldogabb napokat töltöttem.

Max nem járt be az egyetemre, legalábbis én nem láttam, ami nekem megfelelt, mert nehezebb lett volna, ha mindig belefutok.

A két hét amit Miráék jóindulatának köszönhetően nem a híd alatt kellett töltenem, felnyitotta a szemem, hogy túl sokat támaszkodom másokra, és meg kell erősödnöm. Nem akartam, hogy folyton az áldozat szerepe legyen rám osztva.

Kiharcoltam magamnak egy kollégiumi helyet, egy Anna nevű lány lett a szobatársam. Nem beszélgettünk sokat, de nem is zavartuk egymást. Amennyit csak lehetett, a könyvtárban voltam és tanultam, hogy lekössem a szabad gondolataimat, amik végül mindig a síráshoz vezettek.

Aztán elkezdtem tervezni, hogy mit is fogok mondani anyuéknak, és előre erősítettem magam, a sok én megmondtamra, és arra a sok fájdalmas sajnálkozó pillantásra, amiket már most gyűlöltem.