Itt várlak

30.

Anyuék akkor kezdtek el gyanakodni, hogy itt valami nagyobb baj van, és ez már nem csak a szakítás utáni levertség, amikor sulikezdés után egy hétig nem bírtam kiszállni az ágyból.

Ők nem tudták, hogy Max mit tett, és hogy ezután élni sem volt kedvem, nem, hogy iskolába menni, enni, vagy a legalapvetőbb dolgokhoz.

Egésznap csak a sötétben feküdtem és azon merengtem, hogy szar az élet.

Még azon a héten elvittek dokihoz, aki kimondta a diagnózist, depressziós vagyok. Soha nem hittem volna, hogy hajlamom van ilyesmire, alapvetően nem gondoltam magamat egy szomorú vagy túl érzékeny lánynak. Sőt egyáltalán nem voltam ilyen. Csak azt éreztem, hogy ez az egész legyűrt és én egymagam kevés vagyok.

Nem voltak öngyilkos gondolataim, nem akartam meghalni, csak nem volt kedvem semmihez és úgy éreztem a gödör alján vagyok, és nem is volt már semmi indíttatásom kimászni onnan.

Nem voltam kíváncsi a barátaimra, Alisonra sem, aki ott volt azon a bulin és még sem mondta, egy szóval se hogy mi történt. Talán ha tőle tudom meg nem ér annyira sokként talán kicsit jobb lett volna. Nem tudom, talán nem is számított volna…

Adam viszont nem hagyott békén, és egyedül vele, még tudtam beszélni.  

A következő hónapokat gyógyszerekkel vészeltem át. Anyu szerint szükséges volt, mert túl keveset ettem, és néha még azt is kihánytam. Nem szándékosan, csak mindentől felfordult a gyomrom.

A gyógyszerektől kicsit jobb lett, nem lettem vidám vagy ilyesmi, de néha kellemesen elnyugodtam, tudtam iskolába járni, emberek közt lenni.  

Adam sokszor volt nálunk, néha próba előtt beugrott, néha meg csak úgy beszélni, vagy filmezni. Időnként gitározott is nekem, azt nagyon szerettem hallgatni. A zene volt az egyetlen, amit élveztem, amiben hajlandó voltam elmerülni.

Adam az ágyam végébe ült velem szembe, egyik lábát feltette és úgy játszott a hangszeren. Sok mindent ismert, legtöbbször csak saját dallamokat játszott, de amikor kértem valamit, azt is mindig eljátszotta.  Tetszett benne, hogy mindig mosolygott, és amikor mosolyra húzta a száját az a kis karika ami benne volt mindig követte az ívet. Néha csak megszokásból játszott vele, bekapta mintha az alsó ajkát harapná be. Szívesen figyeltem a rezdüléseit.  

Láttam Maxet az iskolában, hiába szerettem volna, nem tudtam teljesen elkerülni. Időnként friss sebek és foltok tarkították az arcát, biztos jele volt annak, hogy újra verekedet. A suliban nem balhézott sokat, de már ott is előfordult. És azt hiszem az sem az ő érdeme volt, hogy a suliban nyugton maradt, vagy talán csak annyiban hogy felfoghatta, hogy ezzel csak rontja a felvételi esélyeit. Nem tudom most ki lehetett, kivé vált az elmúlt időszakban, de a régi Max iszonyúan hiányzott. Sokat álmodtam róla, szinte minden nap, és sokszor is ébredtem sírva.

Ahogy melegedett az idő, én úgy lettem egyre jobban. Hála a napfénynek, meg a szüleim és Adam rengeteg nyüstölésének. Ahogy elkezdődött ez a változás, már képes voltam nyitni Alison felé is. Legalábbis nem zárkóztam el, előle. Néha már ő is átjött és beszélgettünk, és nem kérdeztem eg, hogy miért hagyta, hogy másoktól kelljen megtudnom hogy mi történt. Jobb volt ez így, nem változtatott volna semmin.

Evával egyszer beszéltem azóta, hogy megkérdeztem lefeküdt-e Maxel. Sajnálkozott, bocsánatot kért, én meg elküldtem a francba. Nem tudtam róla, hogy összejöttek volna, vagy megismétlődött volna a dolog, ezért úgy gondoltam ő is át lett ejtve. De nem sajnáltam, magának akarta és megérdemelte!