Itt várlak

32.

A borítékot remegő kézzel bontottam fel, és már a boríték alakjából tudtam, hogy az lesz benne, hogy felvettek.

De látni akartam, és azután hogy: Gratulálunk ön felvételt nyert....

Nem, nem a Roxfortba....Bár az se lett volna rossz...

Már sikítva ugrándoztam, és miután végig olvastam, odaadtam a borítékot a szüleimnek. Rögtön a telefonért rohantam, hogy elújságoljam a hírt Adamnek.

Szakítottunk, de barátok maradtunk. Habár a találkozásaink számát megtizedeltük, hogy kicsit könnyebb legyen távolságot tartani. Furcsa volt nélküle, már egy éve jelentős része volt az életemnek, és még ha én nem is szerettem Adamet úgy ahogy ő engem, azért nekem is fájt ez a helyzet. Nehéz volt róla lemondani mert a támaszom volt, olyan nagyon sokat segített! De nem lett volna tisztességes, ha nem engedem el, ha továbbra is azt játszom, hogy egyszer majd képes leszek őt teljes szívvel szeretni.

A szívem egy része, az amit darabokra tört, és még most is ugyan úgy hevert, az Maxé volt. Azt örökre neki adtam. Talán egyszer majd valaki visszaveszi tőle, vagy én tanulok meg az a rész nélkül teljesebben szeretni.

Teljesen lefoglalt a suli körüli teendők intézése, a költözés.

Felmerült a kollégium, mint lehetőség, de kicsit óckodtam a gondolattól, hogy más emberekkel egy szobában éljek. Főleg azóta, hogy kiderült, álmomban beszélek. Bár ezt a problémát nem dobtam be anyuéknak mint ellenérvet. A depresszióm óta hiába telt el sok idő, még mindig kicsit furcsa volt társaságban. Adammel más volt, vele mindig biztonságban éreztem magam, de ő most nem lesz ott. Sok más idegen viszont igen.

Még mielőtt megkaptam az értesítőt átbeszéltük ezt is anyuékkal. A nagyiéknak volt egy jelenleg üresen álló lakása a közelben, amit amúgy is diákoknak adtak ki. Megengedték, hogy használjam, mert anyuék szerint, biztosabb ha lesz egy hely ahova elvonulhatok, ami csak az enyém.

Nem ellenkeztem, de még a suli kezdés előtt el kellett utaznunk rendbe rakni. Anyu nem tudott elszabadulni, a munkája miatt, de mi lelkesen vetettük bele magunkat a festés mázolásba, és persze a takarításba. Egy hét alatt egész lakhatóvá tettük. A berendezkedés viszont rám maradt, még volt rá pár napom a sulikezdés előtt.

Nagyon furcsa és kényelmetlen volt az első nap amikor apu elment haza. Hiányoztak és nagyon egyedül éreztem magam. Még idegen volt a környezet és azt hiszem egy picit féltem is.

Elővettem a telefonomat és megnézegettem rajta a képeket.

Milyen sok képünk volt Adammel... – méláztam,  aztán tárcsáztam a számát.

-Szia!

-Szia Bébi, mi a helyzet? – szólt bele, a megszólítás már nem volt aktuális de rajtam ragadt, nem igazán zavart.

- Rosszul érzem magam... – mondtam őszintén.

- Mi történt? Valami baj van? – kérdezte Adam, hallottam a hangján hogy aggódik.

-Semmi, csak... Ma ment haza apu, és most olyan nagy csend van...

-Tényleg, el is telt a hét... – sóhajtott Adam. – Milyen lett a lakás?

-Klassz lett, majd küldök róla képeket.

- Oké. És, felkészültél a Princetonra?

-Félek! – suttogtam bele mosolyogva a telefonba.

-Ne aggódj, jó lesz! Tetszeni fog! Csak arra figyelj, hogy ne pasizz be az első héten! – nevetett bele a telefonba. – Oké, tudom sok volt. Semmi közöm hozzá.