Itt várlak

29.M.

Másnap amikor felkeltem, ébredés után megint elöntött az a jóleső izgalom, ami után mindig Kora volt az első gondolatom. Csak rögtön ezután tört rám, hogy előző éjjel mit tettem.

Rosszul lettem, aztán győzködni kezdtem magamat, hogy nincs jelentősége.

Facér vagyok, dugtam egy csajjal, na és!

Nem esett jól Evával kefélni. Korával minden sokkal jobb volt, és hiába utáltam magam és főleg őt emiatt, de akkor is őt akartam.

Dugás közben nem Evára gondoltam hanem rá, de még csak az sem ment, mert hiányzott a hangja az érintése, a csókjainak ismerős íze. Eva nem olyan volt mint ő...

Nem érdekelt ő élvezi-e, de a hangjából ítélve jó volt neki, az sem érdekelt, hogy elment-e már, amikor én túl voltam rajta. Többször nem smároltam vele, sietve felöltöztünk és visszamentünk a többiekhez, ahol én kiütöttem magam.

Nem volt kérdés, hogy a suliban mindenki tudott róla. Akik a buliban voltak levágták mi történt, aztán persze nem tartották a pofájukat. Ahogy a folyosón sétáltam elkapott egy rossz érzés, hogy talán nem kellett volna. Nem gondoltam arra, hogy ezt Kora is meg tudja. Ki fog borulni... Ettől egyszerre féltem, és egy kicsit izgatott a dolog, hogy a szakítás óta ami közönnyel volt irántam, most valami érzést váltok ki belőle.

Majd ott is volt előttem és ő Adammal játszadozott. Nevetgéltek, és a nyakát mutogatta neki.

Az a mardosó kép került most elém ahogy Adam a szájával Kora bőrét végig simítja. A kezem ökölbe szorult és nagyon ideges lettem.

Nem mentem feléjük inkább visszafordultam. De amikor a következő szünetben, Adam egyedül ácsorgott az ablaknál nem bírtam ki, és odamentem hozzá.

-Na milyen volt megcsókolni? – kérdeztem gúnyosan.

Ő rám nézett és ahelyett, hogy furcsálta volna a kérdést vagy megalázkodik, hitetlenkedve felnevetett. Az ő hangjában is volt jócskán gúnyos él.

-         Két hete szakítottatok! – vetette oda mintha számítana neki. – Kora maga alatt van, nem most fogom megcsókolni!

-         Azt ne mond, hogy ez tart vissza!-nevettem fel.

Ezt a képmutató rohadékot! Nagyon is jól tudtam, hogy a fogadás óta erre várt. Láttam hogy néz rá, láttam hogy kell neki!

Adam szánakozva nézett rám.

-Én nem megvigasztalni akarom, hanem azt, hogy szeressen. – közölte higgadtan és nagyon komolyan.

A gyomrom görcsbe, a kezeim meg ökölbe rándultak.

Kora soha nem fogja szeretni! Kora engem szeret! Ő az enyém!

Elöntötte az agyam a vörös köd, és csak arra tudtam gondolni, hogy megüssem ezt a rohadékot!

De Adam kitért az öklöm útjából, és hátra taszított.

-Nem fogok veled verekedni miatta! – mondta határozottan, és még mindig bosszantóan higgadt volt. -Max, te szakítottál vele, úgy teszel mintha nem is létezne, aztán meg kefélsz a húgommal. Mit gondoltál, hogy, ezek után majd még visszamegy hozzád?

Remegni kezdett a gyomrom, mert ráébresztett, hogy legbelül tényleg ezt gondoltam, hogy Kora majd visszajön hozzám.

Mert a sok réteg kétség, harag és csalódottság alatt még mindig ő volt a legdrágább kincsem. Az a lány aki akkor is mellettem állt és képes volt szeretni, amikor én is gyűlöltem magam amikor még a családom se mert közeledni. Talán azért, tudtam rá olyan könnyen haragudni mert tudtam, bármit is teszek ő meg fog bocsátani, mert szeret.