Itt várlak

8.M.

Visszaültünk a kocsi hátsó ülésére, Kora elkezdte felhúzni a harisnyáját, én meg figyeltem, ahogy a vékony átlátszó anyagba bújtatja először a csupasz lábfejét, majd felhúzza a lábszárán majd a combján. A szívem őrülten lüktetett, ahogy figyeltem őt. Szép volt, egyszerűen gyönyörű!

Végig néztem, ahogy a másik lábával is megismételi a műveletet, aztán az ülésnek dőlt megemelte a csípőjét, és a szoknyáját annyira felhúzta, hogy láttam a csipkés bugyiját, a fenekét, mielőtt ráhúzta volna a harisnyát.
Kiszáradt a torkom és nyelnem kellett egyet.
Mennyire isteni lett volna, ha azt a lovaglást úgy csinálja, hogy közben benne vagyok. Istenem... Milyen lenne vele szeretkezni? Nem sok híja volt...
Aztán belém vágott az emlékeztető.
Kora, szűz.

Pedig annyira biztos voltam benne, hogy nem én lennék neki az első. Most az előbb is, még vezetnem sem kellett úgy ringatózott, mintha pontosan tudná, mit csináljon. Egyáltalán nem tűnt tapasztalatlannak. Az első csókja, a mi első közös csókunk?

Hogy a fenébe csinálhatta akkor annyira jól? Legelőször...

- Ne bámulj már, így is elég égő.
- Nekem tetszik, hogy rajtam kívül nem volt más. - mondtam. De ez nem fedte a valóságot. Ezt igazából imádtam! Azt a részét leszámítva, hogy én akartam vele a szexet, így viszont erre még sokáig nem fog rá sor kerülni.
- Ja, biztos jó lehet. - mondta gúnyosan.
Bassza meg! Ha ezt tudom, biztos nem megyek bele abba az idióta játékba!
- Jobban örültél volna ha nem tudod meg?
- A suliból volt valemelyikük? Talán Beth?
- Amióta idejárok nem feküdtem le senkivel. Főleg nem Beth-el!- az a csaj egy kicseszett rémálom. Még bottal se!
- Aha... - mondta feszülten.
- Kora, nekik semmi közük hozzánk, veled járok. Lépjünk túl ezen..
- Próbálok, de csak az jár a fejemben, hogy van aki egész élete során nem fekszik le nyolc emberrel, te meg még csak 18 vagy.
- 19. - javítottam ki mosolyogva.
- Rohadt, jó, még a korodat sem tudom... Akkor is. Jól belehúztál...
- Tudtad rólam, hogy voltam már mással nem? Ha akkor nem érdekelt, amikor összejöttünk, akkor most miért?
- Nem tudom...
- Inkább... Ezt az egészet felejtsük most el. - sóhajtottam. - Most legyünk megint csak mi. Csak Kora és Max. Ez jó volt eddig nem?
Végre rám nézett, azok a máskor élesen villanó kék szemei most bizonytalanul csillantak.
- Igen, ez jó volt. - erőtlen volt a hangja.

- Akkor, gyere már ide! - mondtam neki széttárva a karjaimat. Messze volt és szomorú és ez sehogy sem tetszett.
Nem gondolkozott, úgy rebbent hozzám, hogy szinte hátradöntött. Az ajtónak támaszkodtam, ami rohadt kényelmetlen volt, egy kicsit előre dőltem a kabátomat a hátam mögé tuszkoltam, majd vissza dőltem rá. Kora a mellkasomra tapadt én pedig szorosan öleltem.

- Így jó? - kérdeztem és úgy szerettem volna megnyugtatni, hogy végre megint csak engem lásson. Ne a múltamat, ne azt a sok dolgot, ami igazából nem én vagyok.

- Igen.

- Nem akarom, hogy azzal foglalkozz, hogy előtted kivel voltam. Most veled vagyok, és csak te kellesz.

Nagyon!

- Te könnyen el tudnád engedni, ha rólam derülne ki ugyanez?

- Nem tudom. De tenni se tudok ellene, hogy ez már ne így legyen.

- Tudom, majd megemésztem... Csak kell még egy kis idő.

- Ugye most nem szünetet akarsz vagy valami hasonló baromságot?

Ami a szakítás, egy kurva giccses köntösbe bújtatva.

- Nem, csak most ez így sok volt...

- Tudom...

- Holnap átjössz?

- Tényleg? - vontam fel a szemöldököm. Azok után, hogy majdnem a kocsim hátsó ülésén vettem el a szüzességét, úgy hogy még csak nem is tudtam róla, azt hittem, hogy minimum most egy ideig nem akar látni.