Két kis csík - TAEKOOK(BEFEJEZETT)

10.rész

Taehyung

A kedvenc pokrócomba csavartam be magamat, mint valami szomorú kis hernyó és mivel Namjoon még mindig nem ért vissza kénytelen voltam Jungkook közelében lenni. Pont nem érdekelt, hogy menyire furcsállja a helyzetet vagy nem, nekem szükségem volt valamennyi támogatásra abban a pillanatban, ő meg a tudta nélkül meg is adta nekem. Nem is figyeltem a beszélgetésere, csak a gondolataimba merülve járattam az ujjaimat a hegen.

-Tae. - lökött oldalba Jungkook, visszarántva közéjük. - Köztünk vagy? - kérdezte, mire csak megráztam a fejemet. - Mi a baj?

Ez az a kérdés, amit nem szeretnek az emberek megkapni, ha valami baj van. Hiába mondjuk rá, hogy semmi, amikor az arcod másról árulkodik, a hangod elcsuklik és sírni kezdesz. Pontosan ugyanezt csináltam én is, amikor kimondtam erre a tipikus választ és bármennyire is próbáltam azt mutatni, hogy minden rendben, a könnyeim csúnyán elárultak.

-Gratulálok Kook, most miattad sír. - mondta a srác, akit azóta sem ismertem.

-Nem is csináltam semmit. - hitetlenkedett Jungkook. - Mi a baj?

-Minden rendben van. - húztam a fejemre is a takarót és Jungkookhot bújtam. - Nincs semmi baj.

Rettenetesen gáznak tartottam a helyzetet, de már nem tudtam mit csinálni,már csak a reménytelen menekülés maradt, ez esetben a pokróc, ami mindig megvéd mindentől, legyen az bármi. Bár a szomorú emlékek akkor is beférkőznek rajta, ha nagyon nem akarom azt. Felsóhajtottam, amikor Jungkook a hátamat kezdte el simogatni, tanácstalanul, próbálva megnyugtatni, csak nem tudtam, hogy mi miatt lettem ennyire felzaklatva.

-Kwang, segíts már. - suttogta, hátha így nem hallom. - Nem értek az ilyenekhez.

-Mert te csak az ágyadig tudod cipelni az embert. - horkantott fel, mire az engem nyugatóra néztem, bár ő ezt nem látta. - Ha meg nyugtatni kell, azt sem tudod hogyan.

-Ti jártatok? - kérdeztem szipogva.

Az ég sem tudta volna megmondani, hogy amiatt miért kezdtem el megint sírni, sőt már pontosan meg sem tudtam volna mondani, hogy mi miatt itatom az egereket ennyire nagyon.

-Soha. - vágták rá egyszerre. - Barátok vagyunk. - folytatta a srác.

-Olyan fura barátok. - dünnyögte Jungkook. - Mi a baj, Taehyung?

Némán kúsztam tőle messzebb, nem tetszett, hogy itt van ez a srác, az sem tetszett, hogy éreztem a tekintetét rajtam, azt is utáltam, hogy ebben a házban már egyedül sem tudtam lenni, ha sírni akartam. Egyszerre lett volna szükségem magányra és valakire, aki velem együtt lesz magányos, de Namjoon nem volt ott, hogy a szokásos panaszkodásomat és sírásomat hallgassa, be kellett érnem velük. Velük, akik közt talán volt valami, ami zavart engem. Ha Jungkook szeretne tőlem valamit, azt ne így érje már el, ha meg csak a másikat akarja idegesíteni, ne engem használjon fel. Erre a gondolatra tökön tudtam volna rúgni, de úgy igazán. Nyöszörögni kezdtem amikor egy erős kart éreztem magam körül, ami határozottan emelt fel, majd Jungkook ölébe kerültem. Azonnal megfeszültek az izmaim, eddig csak elviselte, hogy ott vagyok mellette, nem igen tett semmit, úgyhogy nem tudtam hova tenni ezt az egészet, de valamennyire megnyugodtam. Szipogva dugtam ki a fejemet a takaró alól, majd az alfa nyakába fúrtam az arcomat, mélyen beszippantva az illatát, ami jól esett, pont erre volt szükségem. Csak ennyire, már nagyon régóta. Egy olyan ölelésre, ami ennyire jól esik és valakire, aki nem csak azért ölelget, hogy minél előbb befejezzem a sírást, aki nem nyűgként gondol rám. Valahogy Jungkook karjaiban rájöttem, hogy ilyen ölelésben még egyetlen egy személy sem részesített, én meg pont egy ilyen személynek akartam szülni, szánalmas vagyok.

-Elmondod, hogy miért sírtál? - kérdezte halkan, tincseimet simogatva. - Lehet tudunk segíteni.

-Mert csúnya vagyok. - szipogtam, bár lehet nem jól fejeztem ki magamat.

-Még az én szememmel is kurva jól nézel ki. - szólalt meg Kwang. - Így néznék ki, ruha nélkül mászkálnék.

-Jó, akkor nem én vagyok csúnya, hanem a testem. - vontam vállat. - Minden csúnya.

-Taehyung, ilyet ne mondj.

-Már mondtam.

-Mi miatt hiszed ezt? - próbált eltolni magától Jungkook, de nem sikerült neki.

-Azt nem szeretném elmondani. - dünnyögtem nagyon halkan. - Rossz emlékek.

Jungkook csak sóhajtva folytatta a hátam simogatását, el is tudtam volna így aludni, elég hamar, ha nem üti meg a fülemet valami mocorgás.

-Szerintem magatokra hagylak. - hallottam meg Kwang hangját, majd a lépéseit.

-Oké, szia. - vágta rá Jungkook, s szorosabban húzott magához. - Eperke, te jobban vagy?

-Igen. - húzódtam el tőle.

Némán gyűrögettem a takarómat, gondolkodva egy kérdésen, s azon, hogy mennyire lenne fura, ha ezt megkérdezném. Talán hülyének nézne vagy simán félreértené a kérdést, pedig semmi hátsószándék nincs abban, amit kéri szeretnék, csupán csak nem szeretnék egyedül maradni este is.

-Van még valami baj?

-Én... Semmi, szerintem fura lenne.

-Tae, csak mondd, ne úgy kelljen kiszedni belőled.

-Jó, de nem akarom, hogy furán nézz rám. - makacskodtam folyamatosan. - Én csak nem szeretnék egyedül maradni este és... - bújtam megint a takaró alá. - És csak azt akartam megkérdezni, hogy velem aludnál?

A hallgatása miatt már kezdtem megbánni, hogy én feltettem ezt a kérdést, nem is értettem, hogy merre jár az eszem, de ahogy besüppedt mellettem a hely és újra magához húzott, egy kicsit megnyugodtam.

-Ha ezt szeretnéd, boldogan.

Szusszantva szedtem le magamról a takarót, s Jungkook mellett kényelembe helyeztem magamat. Nem csak egy szimpla ölelésre volt szükségem, nekem Jungkook ölelése kellett, mellette akartam lenni, nem is értem volna be mással, amit nem tudtam hova tenni, nem értettem, hogy ez miért van, de voltam annyira magam alatt, hogy ez ne is érdekeljen. Legalább arra az egy napra.