Két kis csík - TAEKOOK(BEFEJEZETT)

32.rész

Taehyung

Eddig fel sem tűnt, hogy ebben a szobában volt egy festmény a falon, pont a vizsgálóággyal szemben. Ez egy nagyon apró részlet volt, amit megfigyeltem, sőt egészen jelentéktelennek tűnt, de a sokkos állapotomban csak arra tudtam koncentrálni, hogy a festő milyen színeket használt. Aztán semmi előjel nélkül tőrt ki belőlem a sírás, ami megállíthatatlan záporként hullott a kézfejemre. Namjoon semmit sem szólt, csak csöndesen elém lépett, hogy meg tudjon ölelni. Biztos voltam benne, hogy az ajtón túl is hallották a zokogásomat, ami a boldogságtól és főként a félelemtől alakult ki. Nem gondoltam volna, hogy két kis csík ennyire meg tudja változtatni az életemet, ismét.

-Nam, nem akarom. - remegett meg a szám. - Mármint nagyon boldog vagyok, egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy nem tartom meg.. Csak..nem akarom. Annyira félek. Szerintem nem bírnám ki, ha újra elveszítem a kisbabám. - gyűrögettem a fehér köpenyét, amit a könnyeim ásztattak.

-Azon leszünk, hogy ez ne történjen meg, oké? Ha az megnyugtat, többször is bejöhetsz. - tolt el magától. - Megértem, hogy félsz, de nézd.. Kilenc hete azt sem tudtad, hogy terhes vagy. Ne aggódj ilyen sokat, jó? - tűrte el a homlokomból a hajamat. - Végig fogod tudni csinálni. Jövőhéten jöhetsz is.

-Jó. - nyekeregtem.

Még egy ideig csöndben szorongattam azt a köpenyt, mintha a gyereke lettem volna, aki minden áron az apja mellett akar maradni. Igazából sokkból félelembe, majd boldogságba, s újra sokkba estem. Először nyilván meglepett, hogy van valaki bennem, majd jött az aggodalom a korábbi tapasztalatok miatt, végül ki tudtam volna csattani, mert végre kaptam egy újabb lehetőséget. A újbóli sokk azért jött, mert rájöttem, hogy Jungkooknak tényleg varázspálcája volt.

-Te orvos vagy. - jelentettem ki.

-Már egy ideje.

-És, most, hogy az én lelkemet visszatetted... Jungkookot újra tudod majd éleszteni? Mert nem akarok olyan beszélgetést a gyerekemmel, hogy az apja már azelőtt frászt kapott, mielőtt megszületett volna. - néztem fel rá, még mindig enyhén sokkos állapotban.

-Annyit tudok tenni az ügyért, hogy felpofozom, ha elájul. Szerinted látni lehet, amikor a lelke távozik? - kuncogta.

-Az a baj, hogy tudom mikor készült. - sóhajtottam. - Szegénykém elhitte, hogy nem leszek terhes de mentségemre szóljon, hogy én is hittem ebben. Igaza volt, tényleg tud varázsolni.

-Túl sok részlet. - pislogott nagyokat.

-Hogyan mondjam el neki?

Ezt inkább magamtól kérdeztem, mintsem Namjoontól, aki természetesen nem tudott választ adni erre. Egész hazáig ezen gondolkodtam. Mi lesz, ha nem fog örülni neki? Mi lesz, ha azt akarja, hogy ne is szüljem meg? Ha emiatt lesz vége a kapcsolatunknak? Olyan sok dolog miatt aggódtam. Féltettem a kisbabámat és a Jungkookkal való kapcsolatomat is. Kissé félve nyitottam be a lakásba, tudván, hogy a fiatalabbik már itthon van.

-Szia. - szélesedett ki a mosolya, amint meglátott.

Fogalmam sem volt arról, hogy mi miatt kaptam tőle szabályosan egy puszi áradatott, de volt egy tippem, hogy ki miatt volt ennyire bújós mostanában. Mondjuk engem egy kicsit sem zavart ez, mert nagyon szerettem a közelében lenni, s szabályosan lubickoltam az élvezetben, amikor ilyeneket csinált. Még azt is élveztem, hogy a saját boldogságom mellett az övét is éreztem a mellkasomban dübörögni.

-Te sírtál? - kezdett el aggodalmaskodni.

-Egy kicsit. - dörzsölgettem meg a szememet. - Érzékeny napom volt ma is.

-Megijedtem, hogy baj van. - vont egy ölelésbe. - Láttam, hogy csináltál tesztet. Milyen lett?

Szabályosan megfeszültem a karjaiban, s elátkoztam magam, amiért nem vagyok képes kidobni a dobozokat magam után.

-Olyan... Olyan gyors. - szabadultam ki az öleléséből, hogy egy kicsit távolabb legyek tőle.

-Az, hogy gyors, mit jelent?

-Hát.. Normális. - hebegtem.

Szerencsére ennyiben hagyta a dolog és folytatta a rám való tapadást. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, amikor a hasamat kezdte el simogatni, még úgy is ezt csinálta, hogy nem tudta mi a helyzet. Nagyon el szerettem volna mondani neki, azt akartam, hogy velem együtt örüljön és ugyanúgy vigyázzon a kis csöppségre, ahogy én is. De akkor is tartottam ettől és mégis ott motoszkált bennem a kérdés; mégis hogyan mondjam el neki?