Két kis csík - TAEKOOK(BEFEJEZETT)

3.rész

Taehyung

Valamiért fura volt nekem ez a srác, na nem azért, mert minden második szava valami bók vagy utalás, inkább csak...nem is tudom. Egyszerre keltette olyan ember benyomását, akit a másik már csak ránézésre is utál és fel akar pofozni, de ehhez tartozott valami vonzó tulajdonság hozzá. Az, hogy ez mi volt pedig nem tudtam megfejteni, képtelen voltam rá, akárhogy is próbálkoztam. Nem úgy festett, mint akinek egy ilyen az esete, mint én. Ha csak egy kicsit körül is néz, talál nálam ezerszer jobb elfoglaltságot, még csak nem is kellene keresnie olyat sokat, ezen a kis helyen kapásból fel tudtam volna sorolni hat személyt, aki nálam sokkal jobb. És csak hatan voltak rajtunk kívül. Számat harapdálva vártam, hogy végre kihozzák azokat a gyümölcsöket, mert ma még nem ettem és bármit el tudtam volna fogyasztani, amit elém raktak, még az sem zavart, hogy leplezetlenül mért végig folyamatosan, de még csak szóvá sem tehettem, mert én is alaposan megnéztem őt, bár nem ennyire nyíltan.

-Jól vagy? - kérdezte a nagy csend után. - Nem ismerlek, de olyan szomorúnak tűnsz. Mindig ilyen az arcod?

-Minden rendben. - szépítettem válaszomon. - Csak történt néhány dolog, ami miatt nem érdemlem meg azt, hogy önfeledten mosolyogjak, sokáig úgy sem leszek ilyen, öreg vagyok ehhez.

-Maximum huszonnégy vagy.

-Huszonhét vagyok.

Próbáltam leplezni mosolyomat az arckifejezése láttán, bár nehezen sikerült. Azért valahol ez el is szomorított, ezek szerint jóval idősebb voltam nála, ami nem feltétlen volt jó, mert iszonyatosan jóképű volt, egy gyerekkel pedig nem fogok kikezdeni, mert a rácsok mögötti élet nem nekem való.

-Az arcodból ítélve tényleg öreg vagyok.

-Nem hiszem, huszonkettő vagyok, öt év az semmi. Van, akinek húsz évesen ötven éves párja van. Engem ez nem állít meg.

-Nagyon vicces kölyök vagy te. - szedegettem le a csokit az eperről, amit időközben kihoztak.

Képtelen voltam arra, hogy komolyan vegyem. Ő csak egy kölyök volt, teljesen komolytalan próbálkozásokkal, szinte előre láttam mi történne, ha össze kerülnénk. Az egész olyan..katasztrófa lenne, de azért elszórakoztam rajta. Talán ez volt az a titkos vonzó dolog benne, a komolytalansága.

-Mit tanulsz? - kérdeztem a gyümölcsöstál felett. - Biztos vagyok benne, hogy egyetemre jársz.

-Igen, művészetet. Szeretnék grafikus irányba elmenni, másodéves vagyok. Egy csóró másodéves, komolyan..A többiek hogyan tudnak megélni?

-Dolgoznak? - vontam fel a szemöldökömet, mire csak egy szúrós pillantást kaptam. - Most mi van? Én is melóztam egyetem mellett.

-De okos vagy. - húzta fel az orrát sértetten. - Eddig a koli nem tette lehetővé, hogy nyolcnál tovább kint legyünk, most költöztem ki onnan, ezután nyilván dolgozni fogok.

Érdeklődve dőltem előre, elpusztítva a saját adagomat. Az idegen a saját tányérját is felém tolta, s mivel majd megölt az éhség még mindig, abból is eszegettem néha egy - egy falatott. Egészen pontosan az ő adagját is felettem minden bűntudat nélkül.

-Hogyan költöztél el, ha csóró vagy?

-Lakótárs, mondjuk soha nem láttam és a házba sem engedett be, mert nem volt akkor otthon, de így olcsóbb fizetni a lakbért, mint egyedül. Egész szép kis ház, én ellenék ott, még akkor is, ha egy leendő seggfejjel kell élnem.

-Bassza meg! - pattantam fel a helyemről, amikor eszembe jutott, hogy nekem valakit be kell engednem a lakásba. Én meg nyugodtan eszegettem egy olyannal, akinek a nevét sem tudom. - Zavarna, ha most lelépnék, lehet én is egy seggfej vagyok, de valakit be kell engednem, lehet egész nap az ajtó előtt várt.

-Levegőt vegyél, drága. - kuncogott fel. - Várj meg, megyek én is, hátha szándékoznak beengedni.

Sietősen szedtem össze minden cuccomat, majd fizetés után szabályosan úgy rontottam ki a helyről a hideg levegőre. Olyan szinten siettem, hogy nem is éreztem azt, hogy kifejezetten el kéne a kabát, egyedül csak azt láttam, hogy a mellettem siető folyamatosan vacog a hűvös szél miatt. Gyorsítottam lépteimet, amikor egy idegen kocsit láttam meg a házam előtt állni, reménykedtem benne, hogy nem érkezett még meg, de nem volt szerencsém. Lehet már egy csomószor elátkozott, amiért én és az időben való érkezés még csak köszönő viszonyban sem vagyunk, bár eddig még egy egész napot sohasem késtem.

-Állj meg, Eperke, kérlek. - nyúlt a csuklóm után. - Véletlen nem tudod, hogy hogyan hívják azt, aki veled akar majd lakni?

-Mondták a nevét. - fordultam felé. - Talán Jay, de lehet, hogy Jin vagy Jung...Jeon.. Juon... Valami ilyesmi.

-Jeon Jungkook?

-Igen! - kiáltottam fel, amikor ismerőssé vált a név. - De te ezt honnan tudod?

Hirtelen hajolt meg előttem a srác, majd amikor felegyenesedett egy levakarhatatlan mosoly volt a helyes képén.

-Akkor biztos te vagy Kim Taehyung. - zárta ki a kocsiját azzal a szándékkal, hogy kivegye a cuccait.

Egészen eddig fel sem fogtam, hogy ő lett a lakótársam. Most komolyan annak, hogy egy eszméletlenül dögös alfa költözzön velem össze mi volt az esélye? Bár nem örülök annak, hogy pont ő lett a kiválasztott, főleg amiatt, hogy kifejezetten vonzott az illata. A sors egy igazi seggfej.