Két kis csík - TAEKOOK(BEFEJEZETT)

11.rész

Jungkook

Nem nagyon tehettem mást, mint hagyni azt, hogy Taehyung párnának használjon. Tanácstalan voltam amikor sírni kezdett, nem tudtam, hogy mit tegyek, csak hagytam, hogy azt csináljon amit akar, még arra is igent mondtam, hogy vele alszok. Bár azt nem azért, mert kényszer lett volna, annak még örültem is. Sóhajtva próbáltam kiszabadítani a kezemet a másik szorítàsából, hogy legalább egy kicsit is érezzem, hogy egyáltalán még van karom de ez egy lehetetlen próbálkozásnak bizonyult, sőt még fel is ébresztettem, ami miatt még rosszul is éreztem magamat.

-Azt hittem este terveztél aludni. - böködtem meg, segítve a felkelésben. - De, ha mást akartál, én nem állítalak meg benne.

Mondtam volna még a magamét, ha Taehyung a számra nem tapasztja a z ujjait, jelezve, hogy nekem itt van a hallgatás ideje.

-Hangos vagy. - szusszantotta. - Nem akartam aludni, bocsi. De jól esett.

-Egy csók és megbocsátom. - húztam el a kezét.

-Jungkook, most komolyan kérdezem, ki volt az a srác?

-Féltékeny vagy?

Taehyung sóhajtva kelt fel rólam, amit nem díjaztam, kezdtem élvezni, hogy ott van a közelemben és így még csak ürügyet sem kellett keresem arra, hogy élvezzem az illatát, még akkor is, ha az a másik már szinte nem is érezhető.

-Nem, csak nem akarok valami fura dologba bele kerülni. Van elég bajom.

-Semmi olyan nincs köztünk, néha feküdtünk össze, csak néha túlságosan is erősködik. - vontam vállat. - Ezért mondtam. De szerintem tudja, hogy nem vagyunk együtt, szóval megszabadulsz tőlem.

Láttam rajta, hogy valami kifejezetten nem tetszett neki abban, amit mondtam. Egy kis fintorral az arcán kelt fel, majd ment a konyha irányába, s bármennyire is tudtam, hogy nem kéne nyaggatnom, a seggfej énem ezt nem igen hagyta. Nem tehettem róla, hogy abban éltem ki magam, ha másokat idegesíthettem. Sóhajtva keltem fel a kanapéról és halkan követtem, mint valami jó kisgyerek.

-Tudod. - könyököltem a konyhapultnak. - Ahányszor végignézek rajtad mindig az jut eszembe, amit elkezdtünk, de azóta se értünk a végére.

-Ameddig azt ruha nélkül kell csinálni, nem is fogunk. - fordult hozzám álmos és felpuffadt arccal. - Nem akarok más előtt ruha nélkül lenni.

Szemforgatva hallgattam a dünnyögését, bárcsak tudtam volna, hogy milyen őrült ötlet miatt hiszi azt, hogy én nem akarom ruha nélkül látni vagy bárki más. Csak abból indultam ki, hogy amikor jöttünk idáig minden második szembejövő megbámulta még akkor is, ha ezt ő nem vette észre. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi tetszett rajta, talán semmi, egy olyan részre sem tudtam volna azt mondani, hogy az a kedvencem rajta, mégis így egyszerre kellemes volt ránézni. Vonzotta az ember szemét, az enyémet legalábbis igen, mintha nem is lett volna más választásom.

-Az én szobámba aludjunk. - fordult meg hirtelen, figyelmen kívül hagyva, hogy bámulom. - Nem szeretem a te szobádat.

-Már miért nem? - ráncoltam a homlokomat. - Nem is történt bent semmi, hozzá teszem azóta is fáj.

-Azért mert régen az volt a szobám az exemmel.

Már én sem szerettem túlságosan azt a szobát, ennek tudatában. Az arcát elnézve vagy utálta a másikat vagy friss volt a szakítás, mert a fájdalom csak úgy sütött az arcáról, talán még egy kis undor is társult hozzá.

-Komoly lehetett.

-Az volt. - bólogatott. - Részemről mindenképpen, őszintén már a gyereket is terveztük, csak az élet pofán rúgott. - simított a hasára. - Most meg egy teljesen másik családja van, feleséggel és gyerekkel vagy többet. Ki tudja. Legalább neki összejött, aminek örülök, nagyon szeretett volna gyereket. - itt már tudtam, hogy a legkevésbé sincs túl ezen a valakin vagy valami nagyon visszahúzza a múltba őt. - Kicsit hiányzik az a kapcsolatom.

Biztos valami oda nem illő beszólás hagyta volna el a számat, ha nem vágódik ki a bejárati ajtó és nem lép be rajta egy rég nem látott személy. Mind a ketten értetlenül néztük a másikat anélkül, hogy megszólaltunk volna.

-Most ép egymásba szerettek és ne rontsam el a romantikus pillanatot?

-Te mit keresel itt? - kérdezte Namjoon.

-Itt lakom. És te?

-Én vagyok a postás, szóval, ha a gyerek rám hasonlít az én hibám lesz.

-Namjoon! - szólt közbe Taehyung. - Mintha lehetne gyerekem tőled, te lökött.

-Tőlem lesz.

-Tőled sem. - forgatta a szemét. - Mindjárt itt hagylak titeket. Jungkookot egymaga is nehéz elviselni, nem kell kettő belőle.

-Ez mondjuk fájt. - tartottam fel a kezemet. - Amúgy Namjoon hibája, ő nevelt ilyenné. Már ott elrontotta, hogy az egyetem első évében hozzám szólt.

-Nam, nem lehetne, hogy megyünk? - nézett fel rá, kérlelően. - Légyszi.

Hitetlenkedve néztem rájuk, ahogy az ajtó felé sétáltak engem maguk mögött hagyva. Nem rég még arról volt szó, hogy hol aludjunk, most meg egy másik sráccal távozik. Tud élni mit ne mondjak.

-Guk, nem jössz? - fordult vissza Namjoon.

-Nem jön.

-Tae nem akarja, hogy menjek. - keltem fel a helyemről. - Szóval szép, hogy megyek.

Taehyung összeszűkített szemekkel nézett utánam, amit kiléptem az ajtón. Nem tehettem róla, rosszul viseltem, ha ignorálnak.