The Happiest Years

47. Fejezet

Néha megesett, hogy a vírusidőszakban nem futotta tanárhelyettesítésre az órákon. A hiedelmek ellenére ezt én sem bántam. Főleg mert minden gondolatomat a felvételik töltötték be. Jók a jegyeim, talán az egyik legjobbak, mégis olyan esélytelennek éreztem magamat, hogy minden órában gyomorgörcsök gyötörtek. Bár jobban odafigyeltem volna mindenre tavaly, bár ne rontottam volna annyit. Foghatom a körülményekre, de végsősoron az én hibám volt. De ez ebben a pillanatban nem számított.

Odakint heves szél tombolt. Egy kósza ág néha az ablaknak csapódott, háttérzajt biztosítva a bekábult csoportunknak. Senkit sem érdekelt volna ha kiabálva szétverjük a termet — oké, ez talán finom túlzás —, mégis csak nyomott beszélgetéseket folytattak a többiek. Biztosan az időjárás volt az oka. Habár már elmúlt dél, odakint úgy eltakarták a sötét felhők a napot, hogy mindenhol égtek a zúgó, sárgafényű lámpák.

Én a szemeimet próbáltam nyitva tartani, miközben a fejemet tartva könyököltem a füzetem felett. Néha a lapnak koppantottam a tollamat. Kétségbeesetten próbáltam befejezni egy esszét úgy, hogy egy gondolatot is nehezemre esett összerakni. Talán ki kéne használnom ezt az apró szünetet. Sóhajtva ejtettem le mindent a kezemből, és megdörzsöltem az arcomat.

Roni előttem ült. A lábai kinyújtva hevertek az asztalon, a székét egészen hátratolta hozzám. A feje kifejezetten kényelmetlenül hevert félig a szék hátfáján, félig az asztalom sarkán. Csukott szemmel hallgatott így már legalább negyed órája zenét. Csak elképzelni tudtam mennyire fájhat ettől a nyaka. A kezei összefonva hevertek a mellkasa előtt, teljesen elrejtette őket a pulcsija melegében. Tény, hogy nem volt valami jó idő. A gondolatra hirtelen engem is átjárt a hideg, azonnal összehúztam magam. Mellettem Mike hevert el a padján. Ő már talán óra eleje óta változatlan pozícióban volt. Az arcát épphogy csak félig láttam, elmerült a karjában és a hajtincseiben. Talán csak pihent, de nekem nagyobb voksom volt arra, hogy alszik. Jó neki!

Épphogy csak megirigyeltem mindkettőjük békességét, Mike egy rándulással megmozdult. Rásandítottam. Hosszakat pislogott, miközben lassan nyújtózni készült. Találkozott a tekintetünk, mikor felé fordítottam a fejemet. Rámosolyogtam.

– Jót aludtál? – Kérdeztem.

Beletelt egy pillanatba, mire megfordult a fejében a válasz. Bár egy most ébredt embertől nem is szabad sokat várni.

– Nem.

– Ó! Oké.

Azért teljesen őszinte válaszra nem számítottam.

Visszafordítottam a fejemet. Nem telt el nap hogy ne gondoltam volna a legutóbbi álmomra Mike főszereplésével. Az agyam szerette a legvéletlenszerűbb alkalmakkor felhozni a képeket, mire le kellett húnynom a szemeimet kínomban. Istenem, nagyon remélem hogy senki sem gondolatolvasó. Roni soha nem hagyna békén a cukkolással, Mike pedig... hát, igazából fogalmam sincs ő mit gondolna róla. Nem mintha én irányítanám az álmaimat, szóval maradjon is csendben!

De mégis, azt hiszem felerősödött bennem valami, ami eddig is ott volt. Nem értek váratlanul az érzések, de mivel semmilyen úton nem adhattam ki magamból őket, így csak tovább kavarogtak bennem.

Mögöttem halk beszélgetés zajlott két lány között. A terem másik végében nem is hallhattam volna őket, de ha már így alakult diszkréten hallgatóztam. Nem mintha érdekelt volna, szimplán szerettem információkat szerezni.

Aztán görcsbe rándult a gyomrom, mikor meghallottam a báli ruhák említését. Bár még hetek választottak el minket a szalagavatótól, a toll így is majdnem kirepült az ujjaim közül, ahogy rágondoltam. Tulajdonképpen ki is száguldott, egy katapultot hoztam létre. Roni idegesen kapta fel a fejét, ahol landolt.