The Happiest Years

49. Fejezet

Csak úgy mint az iskolait, a városi könyvtárat sem szívleltem jobban. Bár az épület jelentősen tágasabb volt még a maga úgy-ahogy elrejtett asztalaival is. Talán a több természetes fény volt az oka, talán a kevesebb könyvek előtt görnyedő, félig alvó tanulók. De mindenek előtt az, hogy egy ember sem tartózkodott a látókörömön belül, ahogy az egyik hosszabb asztal legszélénél ültem.

Nem is csoda az üresség, ki töltené a péntek estéjét pont itt? Ráadásul a fél évfolyamom a holnapi bálon idegeskedik, a másik fele pedig... hát, tulajdonképpen nem tudom ők mit csinálhatnak. Vacsoráznak? Valószínűleg. Nem ők a furák, hanem én amiért szellemekről próbálok információt gyűjteni.

Ki gondolta volna, hogy ennyi teher leesik az ember válláról mikor már nem kell aggódnia az egyetem miatt? Én igen, de azért jól esett tapasztalni is. De ez mégsem állította meg a gondolataimat, amik egyre messzebb szálltak hiába is voltak bezárva az épület falai közé. Perceken keresztül bámulhattam az egyik telepakolt, mélybarna könyvespolcot, mielőtt valaki belépett volna a látókörömbe. Az ujjaim abbahagyták a toll megállás nélküli ringatását. Ringatás, mintha agyrázkódást akarnék okozni neki.

– Bocs hogy késtem – Már csak egy táska földön koppanását, és a szék halk nyikorgását hallottam amint Mike lehuppant velem szemben.

Összeszorítottam az ajkaimat, a vállamat enyhén megvontam.

– Nem figyeltem, sokról meg nem maradtál le.

– Most azt mondod nem találtál szellemkézikönyvet? Sokkoló.

– Ne örülj, anyagot találtam csak nem nyálaztam át őket.

Mintha halk nyüszítés tört volna fel a torka mélyéről.

– Amúgy sem Mike Afton lennél, ha időben érkeznél bárhova is. – Böktem oda a végére gúnyosan.

Erre ő oldalra csúsztatta a tekintetét. A mosolyom elszélesedett, már magam sem tudtam a pontos okát. Mentettem a menthetőt, valószínűleg megint kínossá tettem a pillanatot.

– Mi az? – Kérdeztem zavartan.

Az asztalra csúsztatta a karjait, enyhén előre dőlt ahogy rájuk támaszkodott. Lehajtott fejjel összekulcsolta a kezeit. Nagy levegőt vett, mielőtt felnézett volna rám.

– Hát, már nem vagyok az.

Felnevettem.

– Mi?

A homlokát ráncolta, ahogy elővette a legkomolyabb arckifejezését. Kár, hogy láttam a szája sarkát felfelé görbülni.

– Hogy érted ezt? – Kérdeztem újra.

Felhúzta a vállait, habozott egy pillanatig mielőtt válaszolt volna.

– Mike Schmidt. Jó, kurva furán hangzik, de... hát, ez az új nevem.

Felvontam a szemöldökömet halk nevetés kíséretében.

– Várj, mi? Mármint hivatalosan? Papíron?

– Hát nem is becenévnek találtam ki magamnak.

A szám még mindig tátva volt, és nem igazán tervezte engedni hogy becsukjam. Nem is tudtam, hogy meg akarja változtatni a nevét.

– Szólhattál volna róla, most át kell javítanom az összes Mrs. Michael Afton feliratot a füzeteim sarkában.

Bár kuncogások közepett engedtem ki magamból a mondatot, így is égni kezdtek a füleim mikor rájöttem hogy nem jó ötlet ezzel poénkodnom. Egy másodperc alatt kétségbeeséssé alakult a szórakozásom, miközben minden arcvonását elemezni próbáltam.