The Happiest Years

48. Fejezet

Senkinek sem szóltam, hogy elmegyek a bálra. Igazából nem is kérdezte senki, így nem volt nehéz dolgom. De a szimpla tény, hogy Mikeal mehetek máris bearanyozta a rendezvény gondolatát is. Féltem hogy ha bárki tudomást szerez az este egy apró részletéről is, az egész elveszik. Ez olyasmi volt ami csak az enyém, csak az én fantáziám kellemes szüleménye. Csak én tudom hogy megyek, hogy kivel, mikor, és miben. Ez csak az enyém. Csak az én döntésem. Csak az én kislányos álmodozásaim.

Hát, Ronit leszámítva. Egyedül benne bíztam ruhavásárlás terén. Talán még féltem is, az őszintesége néha kalapácsként pattan a fejemen.

A bolt öltözője előtt ácsorogtam egy tucatnyi ruhával a kezemben, azok csak épphogy csüngve a hozzájuk tartozó vállfán. A kezeim már rég elfáradtak a textilek súlya alatt, a lábaim megremegtek az egész napos sétálgatástól, a hajam kellemetlenül a nyakamhoz tapadt. És mégis, legalább a falnak dőlhettem miközben a mélylila függönyt bámultam magam előtt. Időnként neszt hallottam a túloldaláról, de ezúttal inkább egy éles hang szólt.

– Nevetségesen nézek ki.

– Ne mondd ezt – válaszoltam gyorsan – Biztos csak te gondolod így magadról. Hadd nézzem!

Indulatosan lendült félre a függöny, fájdalmas sikoltást intézve a tartórúd felszínén.

Sok ruhát láttam ma már rajta, de a jelenlegi jelölt valóban nem a legjobb választás lenne.

A homlokomat ráncoltam miközben próbáltam kitalálni hogyan is fogalmazzam meg a véleményemet.

– Hát... ez is... érdekes.

Roni nem vacakolt volna ennyit, mint én.

– Nem. Ez szar.

És valóban nem is tette.

Megfordult, így csak a tükörből láttam az arcát.

A ruha élénkpiros fodrai úgy ölelték a derekát, akár a tollak. Amíg elöl rövidebb és laposabb fazont hagytak, hátul egészen megbolondították a hosszabbra hagyott rétegeket. Nem volt csúnya, egyáltalán nem... de nem Roni volt.

– Reménytelen. Nem is megyek. Nem szoktam ilyen vackokat hordani amúgy se.

– Még van egy amit nem próbáltál fel, nézd meg azt is. – Vígasztaltam, miközben beakasztottam egy mélyzöld ruhát az öltözőfülkébe.

Hatalmasat sóhajtott.

– Ne add fel! Addig elrakom a többit.

A vállai csüggedten leereszkedtek, miközben visszahúzta a függönyt.

– Nincs is semmi kedvem hozzá. Inkább nem is megyek. – Morgolódott tovább.

Csak kuncogtam, miközben őt hallgatva elindultam felakasztani a karjaimban heverő ruhatömeget.

Igazából sajnáltam. Lehangoló, mikor egy darab ruhát sem találsz ami jól állna. Bár bevallom, Ronit ezelőtt még soha nem is láttam elegánsan öltözni. Tulajdonképpen meglepett, hogy ilyesmi ruhában jelenik majd meg. Bár nem tudom miért gondoltam, hogy nem szereti az ilyesmit. Én is jobban szeretem a régi szoknyáimat, még úgy is hogy már a szekrényem hátuljába kerültek. A hosszú farmerjeim gúnyosan nevetnek rajtuk ahogy elfoglalják az egykori helyüket. Már sosem érezném olyan kellemesen bennük magamat, mint két éve.

Épp felakasztottam az utolsó kezemben tartott darabot, mikor megláttam egy világos, melegzöld anyagot egyedül tengődni. Ahogy odébbtoltam a többi vállfát, kirajzolódott egy hosszú szoknya, aminek a színe egy napsütötte virágos rétre emlékeztetett. A kezeim maguktól mozogtak, ahogy leakasztottam a helyéről. Visszasandítottam Roni fülkéje felé. Örökké megbánnám, ha nem nézném meg ezt a ruhát magamon. Jobban szemügyre vettem. Talán valami baj van vele amiért egyedül ezt az egy darabot találtam belőle?