𝕿𝖍𝖊 𝕻𝖊𝖆𝖗𝖑 𝕸𝖊𝖗𝖒𝖆𝖎𝖉/ 𝕵𝖎𝖐𝖔𝖔𝖐

46.𝖋𝖊𝖏𝖊𝖟𝖊𝖙

Megint...megint elveszítettem a kicsikémet. Ez az aljas szemét tett róla, hogy elmenjen a baba. Összevert, a hasamat sem kímélte. És az volt a legrosszabb, hogy Jungkooknak ezt mind végig kellett néznie. Próbált szabadulni, de a karját béklyóul fogva tartó kötelek nem lazultak.
A srác elengedett minket, de mit sem ért a szabadság, ha a elveszítettem még egy kisbabámat.
Mindenhol lila foltokkal voltam tele, a combom, ahol megszorított tiszta véraláfutásos volt, a szemem fel volt dagadva, ugyanis oda is kaptam pár ütést amikor szabadulni próbáltam,  mozogni is fájt, így miután hazaértünk - értem ez alatt a szárazföldi lakásunkat - csak feküdni tudtam. És erre még az is rátett, hogy iszonyúan fájt a fenekem. Az volt a szerencsém, hogy védekezett az az őrült.
Kook egész végig mellettem volt, viszont a depressziómon ez nem segített. Nem kommunikáltam vele, egyedül ő beszélt hozzám, esténként altatót kellett énekelnie vagy mesélnie, hogy el tudjak aludni. Lassan kezdtem beleőrülni ebbe az egészbe. Úgy érzem, hogy felemészt belülről, és amíg ez nem történik meg addig fogvatart.
Öngyilkos gondolataim voltak, mindig csak az járt a fejemben, hogy milyen szerencsétlen vagyok, és soha nem leszek semmire se jó. Egy hang mindig azt mondta, hogy senkinek se hiányoznék, én pedig lassan kezdtem hinni neki.

Ilyen volt ez a mai nap is. Jungkook nem volt itthon, mert Yoongihoz ment valamit elintézni, és hiába akart magával vinni nem tudott kirángatni a takaró alól.
Viszont így, hogy egyedül voltam megint előjöttek a hülye gondolataim. Lelkiismeretfurdalásom volt, saját magamat hibáztattam, még ha tudtam is, hogy nem az én hibám. Viszont én hordoztam a picit, nekem kell rá vigyáznom, és mégsem tudtam ezt teljesíteni, már második alkalommal sem. 
Gondoltam csinálok egy jó meleg fürdőt, hátha az majd eltereli önmarcangoló gondolataimat, és kiűzi a fejemből azt a hülye hangot, aki csak rátesz az egészre egy lapáttal.
Amíg a kád telt a vízzel addig én elővettem a gyertyákat, amikből elhelyeztem egy párat a kád körül. A vízbe eperillatú fürdőbombát tettem. Végül kényelmesen elhelyezkedtem a kádban, és lehunytam a szemeimet, hogy tudjak egy kicsit relaxálni. 
Egy ideig, nem akarok hazudni, összesen három percig sikerült kizárnom mindent, de aztán az agyam úgy döntött, hogy nem hagy nekem nyugtot - tudjátok ez olyan, mint mikor aludni szeretnétek, de nem tudtok, mert az agyatok egyfolytában a gondjaitokon jár- megint előjött az, hogy öngyilkosságot kövessek el, és az a hang a fejemben egyre csak bátorított rá, hiszen nem volt itthon senki. Senki nem tudná megakadályozni. Ha nem lennék, akkor kevesebb gondja lenne a hozzám tartozóknak. Kooknak nem kell még egyszer elviselnie, ha megint elveszítek majd egy babát.

A víz pont kapóra jött, mindenhol tisztaság marad, mivel semmit nem fog beborítani a vérem. Elgondolkodtam azon, hogy tényleg akarom-e én ezt, de aztán arra jutottam, hogy most már nincs visszaút. 
Lejjebb csúsztam a kádban, és mivel kicsi vagyok még a lábam sem lógott ki belőle. Mire Kook hazaér talán még nem tűnik el a hab, és így több időbe fog neki telni mire megtalál.
Lassan lebuktam a víz alá, majd hagytam, hogy egy kis idő múlva megtöltse a víz az orromat, a tüdőmet. Még szerencse, hogy nem félek a víztől és, hogy sellőként csak akkor van kopoltyúm, ha azzá változok, különben ezt most biztosan túlélem. 
A tüdőm levegőhiány miatt égni kezdett, és normális esetben az ember ilyenkor a felszínre akarna törni, de én ott maradtam a víz alatt, amíg már az agyam sem kapott oxigént, és ekkor elsötétült minden. Minden csendes, és nyugodt volt, csak lebegtem és könnyűnek éreztem magam.
De ebből a nyugodtságból egy hang rázott fel. A hang tulajdonosa Kook volt. Először azt hittem, hogy csak halucinálok, de aztán egyre hangosabban hallottam ahogy mondja a nevemet...