After /L.S/ !Fordítás!

55. Fejezet

55. Fejezet

Az autóút kínos, ruháimat az ölemben tartom, és bámulok ki az ablakon, várva, hogy hátha Harry megtöri a csendet köztünk. Egy lépést sem tesz, hogy megszólaljon, így előveszem a telefonom a zsebemből. Ki van kapcsolva, biztosan lemerült tegnap este. Azért megpróbálom bekapcsolni, a képernyő pedig életre kel. Megkönnyebbülök, hogy nincs új hangüzenetem vagy üzenetem. Az egyetlen zaj az autóban az eső lágy szitálása és az ablaktörlők lassú csikorgása.

- Még mindig haragszol? – kérdezi meg végre, ahogy a kampuszhoz ér.

- Nem – hazudom. Nem pontosan mérges vagyok, csak megbántott.

- Eléggé úgy tűnik, hogy igen. Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek.

- Nos, nem haragszom. Nem is érdekel, ha csak ki akarsz tenni, hogy mehess Mollyval kavarni – a szavak kiesnek a számból, mielőtt megállíthatnám őket. Utálom, ahogy iránta és Molly iránt érzek. Rosszul vagyok, ha rájuk gondolok. Amúgy is, mi van benne? A rózsaszín haja? A tetoválásai?

- Nem ezt csinálom. Nem mintha ez a te dolgod lenne egyébként – gúnyolódik.

- Ja, csak ugrottál, hogy felvedd a telefonodat, amikor azon voltam, hogy... nos, tudod – motyogom. Csak csendben kellett volna maradnom. Nem akarok most veszekedni Harryvel. Főleg, amikor nem tudom, hogy mikor látom őt újra. Bárcsak ne adta volna le az irodalmat. Feszegeti a határaimat, mindet.

- Ez nem így van, Lewis – védekezik. Szóval visszatérünk a Lewis-hoz?

- Tényleg, Harry? Nekem úgy tűnik, hogy igen. Egyébként sem érdekel. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani – vallom be végre neki és magamnak is. Az ok, amiért nem akartam elhagyni az apja házát az, hogy tudtam, amint nem csak Harry és én vagyunk, visszatér ehhez. Mint mindig.

- Mi nem fog sokáig tartani?

- Ez... mi. Hogy most az egyszer rendes vagy hozzám – nem merek ránézni, ez az, ahogy mindig magához láncol.

- És akkor mi van? Megint elkerülsz még egy hétig? Mindketten tudjuk, hogy hétvégére már az ágyamban leszel – csattan fel. Leesik az állam. Biztosan nem ezt mondta?

- Tessék? – kiáltom. Nem találok szavakat. Soha senki nem beszélt még így hozzám, ahogy ő, soha senki nem volt még ilyen tiszteletlen. Könnyek csordulnak ki a szememből, ahogy az autó lelassul. Mielőtt válaszolhatna, kinyitom az ajtót, megfogom a dolgaimat, majd a szobám felé rohanok. Átvágok az átázott füvön, és átkozom magam, amiért nem a járdát választottam, csak olyan messze kell jutnom Harrytől, amennyire lehetséges. Amikor azt mondta, akar engem, szexuálisan értette, tudtam ezt, de fáj szembesülni vele.

- Louis! – hallom, ahogy szólongat, követve a kocsiajtajának becsukódásának hangjával. Én folyamatosan futok, remélve, hogy feladja, beszáll az autójába és elhajt.

- A fenébe is, Louis. Állj meg! – ordítja ismét. Nem vártam tőle, hogy követ. Még gyorsabban futok, végre elérem az épületemet, majd végigszáguldok a folyosón. Mire elérem a kollégiumi szobámat, teljesen zokogok, kirántom az ajtót, becsapva azt magam után. A könnyeim összekeverednek az esővel, és dühösen letörlöm az arcomat.

Lefagyok egy helyben, amikor meglátom Natalie-t az ágyamon ülni. Ó, Istenem, ne most. Harry bármelyik pillanatban be fogja törni az ajtót.

- Louis, mi a baj? Hol voltál? – kel fel, és felém rohan. Kezével megpróbálja megsimítani az arcomat, de elfordítom a fejem. Fájdalom villan fel a szemeiben, minta azt kérdezné, miért fordulok el az érintésétől.