After /L.S/ !Fordítás!

33. Fejezet

33. Fejezet

Ahogy elérjük az asztalt, Harry elengedi a csuklóm, és kihúz egy széket nekem, hogy leüljek. Úgy érzem, mintha a csuklóm szó szerint égne az érintésétől. Ujjaimmal átdörzsölöm, ő pedig megfogja a mellettem lévő széket, majd végighúzza a betonon, hogy közvetlenül elém üljön. A széke olyan közel van, hogy a térdei majdnem megérintik az enyémeket.

- Miről akarnál beszélni, Harry? – kérdezem tőle a legdurvább hangnemben, amire képes vagyok, ami nem olyan durva.

Vesz egy mély lélegzetet, ismét leveszi a beanie-ét, és az asztalra teszi. Figyelem, ahogy hosszú ujjaival beletúr a hajába, majd a szemembe néz.

- Sajnálom – mondja, mire félre nézek, és az udvar hátsó részében lévő nagy fára összepontosítok.

- Hallottál? – kérdezi, majd közelebb hajol.

- Igen, hallottalak – csattanok fel. Őrültebb, mint gondoltam, ha azt hiszi, hogy egy bocsánatkéréstől el fogom felejteni azokat a szörnyű dolgokat, amiket folyamatosan csinál velem, majdnem napi rendszerességgel.

- Olyan rohadtul bonyolult téged kezelni – mondja, és visszaül a székére. Az üveg, amit az udvarban eldobtam, a kezében van, egy újabb kortyot iszik. Hogy nem dőlt még ki ilyen sok piától?

- Én vagyok bonyolult? Te viccelsz velem! Mit vársz tőlem, Harry? Annyira kegyetlen vagy hozzám! – mondom, és az alsó ajkamat a fogaim közé veszem. Nem fogok sírni előtte. Nem fogok sírni előtte.

- Nem szándékosan – hangja csendes.

- De igen, és tudod. Szándékosan csinálod. Soha nem bántak még velem ilyen rosszul egész életemben – erősebben harapom az ajkamat. Érzem a csomót a torkomban. Ha sírok, ő győz. Ez az, amit akar.

- Akkor miért bukkansz fel folyton? Miért nem adod fel?

- Ha én... Nem tudom, de biztosíthatlak, hogy a ma este után nem fogok. Le fogom adni az irodalmat és felveszem a következő szemeszterben – mondom. Nem terveztem ezt mostanáig, de pontosan ez az, amit tennem kellene.

- Ne, kérlek, ne csináld ezt!

- Miért érdekel?! Nem akarnál rákényszerülve lenni, hogy egy olyan szánalmas valaki közelében legyél, mint én, ugye? – forr a vérem. Ha tudnám, mit mondjak, hogy megbántsam annyira, amennyire ő bánt engem, megtenném.

- Nem mondtam komolyan. Én vagyok a szánalmas – kiengedem az ajkamat a fogaim közül, a szám pedig elnyílik.

- Nos, ezen nem fogok vitatkozni veled – felelem, míg ő iszik még egy kortyot. Az üvegért nyúlok, mire elhúzza.

- Szóval te vagy az egyetlen, aki berúghat? – kérdezem, és egy kis mosoly jelenik meg az arcán. A terasz lámpa fénye megcsillan a szemöldökpiercingjén, ahogy a kezembe adja az üveget.

- Azt hittem, megint el fogod dobni – mondja, majd az üveget az ajkaimhoz teszem. Az ital meleg, és olyan íze van, mint az alkoholba mártott égetett édes gyömbérnek. Öklendezem, mire Harry felkuncog.

- Milyen gyakran iszol? – kérdezem tőle. Ismét mérgesnek kell lennem rá, miután válaszol.

- A ma este előtt, már hat hónapja – szemei a padlóra tévednek, mintha szégyenkezne.

- Nos, nem kellene már többet innod. Még rosszabb emberré tesz, mint általában vagy.

- Azt gondolod, rossz ember vagyok? – hangja komoly. Annyira részeg lenne, hogy jó embernek tartja magát?