After /L.S/ !Fordítás!

71. Fejezet

71. Fejezet

Amikor belépünk a házba, Karen és Ken a kanapén ülnek a nappaliban, mindketten felnéznek, amikor besétálunk.

- Harry! Mi történt? – kérdezi Ken, hangja pánikba esett.

- Jól vagyok – morogja Harry.

- Mi történt vele? – fordul hozzám Ken.

- Verekedett, nem mondta el, hogy kivel vagy miért – magyarázom meg.

- Pont itt állok, és éppen azt mondtam, hogy kurva jól vagyok – köpi a szavakat.

- Ne beszélj vele így – szidom le őt, mire szemei kitágulnak. Ahelyett, hogy rám kiabálna, zúzódott kezével megfogja a csuklómat és kihúz a szobából. Hallom Kent és Karent Harry véres kinézetéről beszélni, ahogy felvonszol az emeletre. Amint elérjük a szobáját, megfordít, mindkét csuklómat a falhoz szorítja, és felém lép, csak néhány centi távolságot hagyva közöttünk.

- Soha ne csináld ezt még egyszer – szűri ki a fogai között.

- Micsodát? Eressz el – mondom neki, mire ő a szemét forgatja, mielőtt elenged és kinyitja a hálószobája ajtaját. Az ágya felé sétál, én pedig közel maradok az ajtóhoz. Ken és Karen valószínűleg kíváncsi, hogy Harry miért jön folyton ide, régen sosem jött ide.

- Ne mondd meg nekem, hogyan beszéljek az apámmal. Aggódj a te saját kapcsolatodon az apáddal, mielőtt megpróbálsz beleavatkozni az enyémbe – amint a szavak elhagyják a száját, rájön, hogy mit mondott, és rám néz, miközben hátralépek egyet.

- Sajnálom... nem úgy értettem... Csak kicsúszott – próbál bocsánatot kérni.

- Mindig csak "kicsúszik", ugye? – nem tehetek a könnyekről, amik szúrják a szememet. Az apámról való megjegyzés csak túl sok volt, még Harrytől is.

- Lou, én... – kezdi el, de megállítja magát. Mit csinálok itt? Miért gondolom folyton azt, hogy majd abba hagyja a végtelen sértegetések sorát elég hosszú ideig ahhoz, hogy egy valódi beszélgetést folytasson velem? Mert egy idióta vagyok, azért.

- Semmi baj, tényleg. Ez az, aki vagy, ez az, amit csinálsz. Megtalálod az emberek gyengeségét, és kihasználod azt. Az előnyödre használod fel. Mióta vártál arra, hogy mondj valamit az apámról? Valószínűleg azóta vársz erre az alkalomra, amióta találkoztunk! – kiabálom.

- A fenébe is! Nem, nem vártam! Nem gondolkodtam, amikor azt mondtam! Ebben nem vagy ártatlan, szándékosan provokálsz engem! – kiáltja még hangosabban, mint én tettem.

- Provokállak? Én provokállak téged? Kérlek, világosíts fel! – majdnem üvöltök. Tudom, hogy a házban mindenki hall engem, de most az egyszer nem érdekel.

- Mindig felidegesítesz! Állandóan veszekszel velem! Randikra mész Zaynnel, úgy értem, baszki. Azt hiszed, szeretek ilyen lenni? Szerinted szeretem, hogy ilyen irányításod van felettem? Utálom, ahogy a bőröm alá kerültél, gyűlölöm, ahogy úgy tűnik, nem tudok nem rád gondolni! Utállak... tényleg! Te egy követelőző kis... – abbahagyja, és rám néz. Kényszerítem magam, hogy visszanézzek rá, felvéve a maszkot, mintha nem tört volna össze minden szótaggal.

- Ez az, amiről beszélek! – kezeivel beletúr a hajába, miközben ide-oda járkál a szobában.

- Te... te megőrjítesz, szó szerint elmebeteggé teszel! És aztán még van merszed megkérdezni, hogy szeretlek-e? Miért is kérdezted meg ezt? Mert azt mondtam egyszer, véletlenül? Már megmondtam neked, hogy nem gondoltam komolyan, szóval miért kérdezted meg megint? Szereted az elutasítást, ugye? Ezért vagy folyton a közelemben, ugye? – kiabál rám, és minden, amit tenni akarok, az elfutni, kifutni ebből a szobából, és soha vissza sem nézni.