A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Rablók, rámen és a GPS-es néni

Haruki másnap a napsütéstől ébredt fel elég kényelmetlen pózban. Felegyenesedve nem csak azt tapasztalta, hogy elaludta a nyakát és minden testrészét, hanem azt is, hogy a végtelen északi erdőket és hegycsúcsokat leváltották a felhőkarcolók, közlekedési lámpák és emberek. Sok ember. New York. Letekerte az ablakot és szmog, péksütemény illat csapta meg az orrát. Kisütött a Nap is, meg-megcsillant a járda szegélyén ültetett fiatal kopaszodó platánfák narancssárga levelein. Előre tekintett az első ülésre, ahol apja már félkómásan kishíján a kormányra döntve vezette az autót. Nem álltak meg aznap éjszaka aludni pár órát.

-Apa...? -kérdezte felvonva szemöldökét és kicsit megbökte a vállát.

Atsushi szemei olyan hirtelen pattantak fel, mintha nem is zuhant volna félálomba. -Igen? -nézett először körül ijedten, majd egy pillanat erejéig találkozott tekintetük és elmosolyodott. -Szia! -egyik kezével továbbra is a kormányt fogta, másikkal megigazította vékony keretes szemüvegét. Folyamatosan lecsúszott orrnyergéről, már csak a pillanatragasztó tartotta össze, de már tíz éve hordta. Most visszanézett az útra. -Hát felébredtél?

-Látom, te majdnem leváltottál. -jegyezte meg hamisan rágalmazó hangon.

-Már nem kell sokáig várnunk. -bizonygatta és a kocsi kijelzőjére mutatott, ahol a kis kék nyíl már a zászlóhoz közeledett. -EZ itt azt mondja, hogy már meg kéne pillantanunk a házat. -Haruki felnézett a kijelzőről és valóban. A GPS-ben beszélő nő, Csilla nem hazudott. Az autó nagy nehezen és a fiú hosszas útmutatásával leparkolt egy vörös téglás, vaslétrás New York-i bérház előtt és mind a ketten kiszálltak belőle. Atsushi felpillantott a házra és elégetetten csípőre tette a kezét. Hunyorítania kellett, különben kiégett volna a retinája. -Én érzem ebben a házban, ebben az atmoszférában az új élet lehetőségét...

-Én a patkányméreg szagát érzem. -mondta Haruki, visszatette fülesét és kérdés nélkül bevonult a ház kapuján majd a méregzöld bejárati ajtón. Mikor apja kinyitotta lakásuk ajtaját és belépett dohszagot érzett először aztán meglátta a rengeteg kartondobozt a nagyszoba közepén. Mielőtt tovább haladt volna levette cipőjét japán szokásokhoz híven, amit még nagyon- nagyon régi otthonából hozott magával. Apja is így tett és együtt bejárták az egész lakást. Egy nagyszoba, amit a kicsi, de mégis világos konyhától egy mellkasig érő fal választ csak el; egy fürdőszoba; egy wc; két szoba, az egyik nagyobb a másik kisebb. Az egész nagyon kicsi, de fényes és volt még egy kis dohányzóerkély is, ami az utcára nézett, ahol az embereket még ki lehetett venni. Üres volt. És idegen. Haruki nem tudhatta, hogy egy nap még az otthonának fogja nevezni.

-Mi a véleményed? -kérdezte Atsushi, abban reménykedve, hogy fiában végre meglátja a kíváncsiság szikráját. Hát nem járt sikerrel, az még csak rá sem nézett.

-Az én szobám a kisebb. -jelentette ki Hatsuki. -Ezek az én dobozaim, ugye? -kérdezte egy kupac gondosan csomagolt kartonra mutatva, majd meg sem várva apja válaszát nemes egyszerűséggel felkapta őket és beviharzott a kisebbik hálóba. A dobozok súlya majdnem lehúzta az övét, de méltósága roppant nagy sebet szerzett volna, ha visszarakja őket a földre, így nagy nehezen, de tartotta magát és becsapta lábával az ajtót. A szobában nem volt más, csak egy ágy, egy íróasztal és egy szekrény, már mind összeszerelve. A költöztetők egész jó munkát végeztek ezek szerint. Haruki lehajította az ágyra a dobozokat majd ő maga is lerogyott rá. Zsebéből előkapta telefonját, kikeresett egy számot és megnyomta a tárcsázást. a telefon kicsöngött. Sok ideig. Maradt ideje hát gondolkozni. Hogy kit hívott éppen? Lukas Müllert. Az egyetlen barátja volt ő, egy osztrák fiú, kivel még egy évfolyamba is jártak. Nagyon furcsa kapcsolata volt vele is, ami azt illeti. Egyszer megcsókolta. Véletlenül, egy kevésbé józan estén. Barátja egy házibuliba volt hivatalos valamelyik tizenegyedikes lakásán, de magával vitte őt is. Üvegeztek...idióta egy játék volt, azt meg kell hagyni. De mégis ennek az idióta játéknak köszönhette élete legszebb, boldogabb és szabadabb pillanatát. Már vagy fél évvel ezelőtt történt az az eset, de még mindig érezte, ahogy Lukas ajkai csak egy pillanatra ugyan, de az övéhez érnek. Attól félt lángra kap majd a bőre, annyira lázasnak érezte magát, annyira melege lett hirtelen akkor, hogy attól félt menten el is ájul.