A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Kijózanító csodaszer és egy majdnem elcsattant csók

Február folytatás 

Másnap Owen botorkálva, leginkább egy újszülött sárphei kutyára emlékeztetve ment le a bázis konyha részére, ahol Isaac a pultnak támaszkodva kávézott. Egészen meglepődött amikor meglátta a férfit. Elejtette a bögréjét és az össze is tört volna a földön, ha tulajdonosa nem lett volna földhajlító. Isaac megmentette mind a bögrét, mind annak tartalmát egy csempedarab villámgyors elmozdításával és miután a repülő tárgy letette a poharat a konyhaszigetre, biztonságos távolságba menekítve tőle, visszasiklott a helyére.

Isaac nem szokott így viselkedni. -emésztgette magában halkan a látottakat Owen.
Isaac tényleg nem...-a földhajlító mindig erős volt és tökéletesen magabiztos, mintha csak rá öntötték volna az igazgatói pozíciót és más emberek vezetését. Nem esett csak úgy zavarba. Már huszonkét éve együtt éltek kisebb-nagyobb megszakításokkal, mióta felnőttek egymástól távol, majd visszacsapódtak a másik mellé Isaac tökéletesen megfejthetetlenné vált a számára. Elérhetetlennek, mint egy sziklacsúcs. A sziklacsúcsok nem szoktak elpirulni. -most miért ilyen? Furcsán viselkedett, úgy, mint kamaszkorukban, amit a levegőhajlító nem teljesen tudott hova tenni magában. Mármint most miért? -Túlságosan másnapos volt ahhoz, hogy ezekkel a földi történésekkel foglalkozzon, bűntudata, miszerint megszegte egy régi ígéretét lelkét marcangolta, feje úgy hasogatott, mintha baltával vágtak volna bele. Még érezte, ahogy a favágó eszköz nyele kikandikál koponyájából. És ha ez még nem lett volna elég, Isaac is összezavaróan viselkedik. Mily remek...-motyogta magában bosszankodva, nyűgösen. 
Tudta, hogy nem kell sokat várnia és emlékei hamarosan tornádóként fognak leperegni szeme előtt fotografikus memóriájának köszönhetően, de egyelőre még nem várt rájuk olyan elkeseredetten.

-Oh, jó reggelt!

-Neked is... -motyogta a levegőhajlító neki, mit sem foglalkozva egyelőre társa viselkedésével -ahhoz egyszerűen csak túl hangosak és zavaróak voltak a visszatérő versidézetek a fejében, hogy most a külvilággal is interakciókba kerüljön- és kinyitotta a hűtőt. Természetesen tudta, hogy nincs étvágya, talán a hideget akarta csak érezni. Talán az majd felébreszti végleg. Egy ideig csak nézte a tegnapi bevásárlást, de aztán becsukta az ajtót anélkül, hogy bármit is elvett volna a tartalmából. Isaac szó nélkül odanyújtott egy másik csésze kávét. Owen beleszagolt, majd elfintorodott, holott az év többi háromszázhatvannégy napjában ez a folyadék tartotta életben. -Uh...mi van ebben?

Megvonta nagy vállait mintha már semmi sem számítana. -Csak mindent beledobáltam, amit a szekrényben találtam. -válaszolta egyszerűen.

-Mennyiben segít nekem ez a kijózanodásban? -valahogy nem látta az összefüggéseket, de persze, ez lehet csak elméjének jelenlegi lassúságához volt köthető.

-Nem fogsz többet ilyet csinálni. -hangjába szigor vegyült, olyan Isaaces eget földet megrengető fajta, mégis egy furcsán tompább változatban, amit csak vele szemben engedett meg. -Felnőtt ember vagy Owen, nem viselkedhetsz így...

-Más felnőttek is elmennek néha inni. -jegyezte meg csak úgy mellékesen motyogva. Nem szeretett kioktatva lenni, főleg nem a földhajlító által, azt egyenesen gyűlölte, ugyanis mindketten tisztában voltak a múlttal, a közös illetve nem egészen közös részével annak. Igazából Isaac is pontosan tisztában volt vele: semmi joga nem lenne kioktatnia őt az alkoholfogyasztással kapcsolatban.
Owen most mégis gyenge volt, nem vette fel a kesztyűt. Egyébként is, ha valamit még a kioktatásnál is jobban utált, az a veszekedés volt. Általában csak sebeket szereztek mind a ketten, amennyiben konfliktusba keveredtek, ő maga legalábbis mindenképpen, lelki sebeket és könnyeket, bűntudatot és önutálatot. Valamint a földhajlítót sem lett volna képes hibáztatni, akit végig csak a jó szándék vezérelt -néhol kissé idegesítő módon tartotta magát-, nem mellesleg pedig jogok ide vagy oda, de igazat beszélt.