A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

Mount Everest

Isaac

Sietve hagyta el a lépcsőfokokat, hogy megnézze mi történt lent. Próbált szigorú arckifejezést magára ölteni, de ez nem volt a lehetőségek listáján az előző éjszaka után. Te jó ég...ezek után lehet örökké csak somolyogni fog.

Az egész eddig kihalt bázis egy menekültszálló hatását keltette. Az öreg épület már a második világháborúban is menedéket adott sok-sok embernek, most sem volt más a helyzet. A konyhában borzasztó állapotok uralkodtak. Négy óvodás korú tűzhajlító kisgyerek játszadoztak a helységben. Haruki türelmetlenül terelgette a látszólag remekül szórakozó kis zsarnokokat, miközben egy éjfekete hajú új fiú nevetését elfojtva szedte össze a kormos kerámia szilánkokat. A földhajlító megállt a konyha nyitott ajtajában és a falnak dőlve elemezte kissé a jelenetet.

A másik kölyköt eddig még nem látta, de szinte azonnal felismerte a tűzhajlító szemében csillogó emlékekben már többször felbukkanó óceánkék szemű Joel Harringtont. Nagyot nézett, nem teljesen értette, hogy mit is keres most itt ez az evilági fiú, kora reggel az elemhasználók bázisán, de hamarosan ezt a kérdést is megválaszolta magában és csak egy röpke mosoly féleség suhant át arcán. Haruki mielőtt meglátta volna Isaacet fáradtan a fiúhoz fordult.

-Kérlek, ezek után, ha bármikor gyerekvállalásról beszélek neked, csak száműzz a Mount Everest csúcsára vagy még annál is messzebbre... -homlokán kis cseppekben állt meg az izzadtság, miközben öt felé figyelt, leginkább a terrorista szándékú kisgyerekekre. -Gerda, gyere ide, az isten áldjon meg! -kiáltotta és már futott is, hogy elkapja a fonott hajú kislányt, aki éppen egy jó kis reggeli szabad ugrásba kezdett a szekrény tetejéről. Az ismeretlen, kékszemű fiú csak széles vigyorral a képén nézte Haruki próbálkozását. Isaac megköszörülte a torkát, mire mindannyian odanéztek. A gyerekek elhallgattak, Gerda pedig abbahagyta Haruki hajának nagyüzemi tépkedését, kibontakozott a srác életmentő öleléséből és megszeppenve nézett a földhajlítóra, majd bandájára, a következő pillanatban pedig már el is tűntek, mint a kámfor.

-Oh...jó reggelt Isaac? -köszönt félve a fiú a tegnapi akciójuk emlékében. Mintha elhúzta volna a száját. Lopva Joelre nézett, majd vissza a fenyőzöld szempárba.

-Bébiszitterkedsz? -kérdezte meglepetten, végig nézve a jelenetet.

-Soha többé, esküszöm. -a feltett kérdés hangnemét kisilabizálva megnyugodott.

-Igen. -helyeselt a férfi igyekezett vissza fojtania nevetését. -Szerintem ezt a tányérjaink is így gondolják. -ránézett a még mindig szilánkokat kezében tartó fiúra. -Te vagy Joel Harrington? -szemkontaktust vettek fel és Isaac rengeteg mindent megtudott emiatt róla.

-Igen, Haruki ba...-kezdte, láthatólag érezte és zavarta, ahogy az elméjében kutakodnak. Most először tapasztalt bármi hasonlót és ez teljesen kiütötte. A legtöbb ember nem az egyik legerősebb földhajlító mester leplezetlen kutakodásának áldozata lesz.
Lesütötte a szemét és megszüntette a kellemetlen érzést.

-Tudom ki vagy. -mondta egyszerűen, csendre intve mire mind kettő fiatal elpirult. -Mit is keresel itt pontosan?

Joel csak még jobban elpirult, és szóra is nyitotta száját, de Haruki megelőzte. -Hát, azt mondtad, hogy juttassuk biztonságba a szeretteinket. -mentegetőzött, miközben a lehető legmagabiztosabb pózt igyekezett felvenni, Isaac elnevette magát. Végignézett kettőjükön, majd tekintete ismét megállapodott tanítványán. Egy darabig csak töprengett. Végül arra jutott, hogy határozottan pontot kell felírnia Harukinak az arcátlan bátorsága miatt. Nem küldhette el az evilágit, mert azzal csak saját magának érzelmi szegénységéről adott volna tanúbizonyságot. Hiszen a múltban ő is számtalanszor alkalmazta a jobb-később-elnézést-kérni,-mint-korábban-engedélyt taktikát.