A lángokban állt lélek tánca -Tűz könyve 1. rész

New York képe és a mindent elmosó eső

Brooklyn

Kint eleredt az eső, a lány a hátsó lépcsőn ücsörgött bámulva az égből szűntelenül, törtetően lepotyogó mennyország szilánkjait. Állítólag ugyanis az volt az eső. Tiszta, megváltást jelentő égi áldás. A nagyanyja mondta neki mindig ezt, ő pedig mosolyogva bólogatott.
Otthon érezte magát ilyen sok víz közelében, hagyta, hogy a cseppek körbeöleljék. Hagyta, hogy a hideg kis cseppek az arcára essenek. Közben könnyeit sem fogta vissza és a forró és hideg találkozott egymással. Micsoda megfogalmazhatatlan fúzió! -talán Harukinak ilyen gondolatai lennének most. Mikor jön már végre utána, hol késlekedik? Tudta, hogy a fiú hamarosan megérkezik majd. Mindig utána szaladt, történjen bármi is. De igazán siethetne jobban...ő maga visszamenni biztos nem fog egy darabig. Szégyenbe kerülne Isaac előtt, azt semmiképpen sem akarta. 

Haruki helyett azonban az események meglepő fordulatot vettek. Owen -mármint igen, pontosan ő!- ugyanis időközben észrevétlenül leült mellé. Amikor Brooklyn félszemmel meglátta egy laza mozdulattal száműzte a vizet az arcáról és arról is gondoskodott, hogy ne essen körülöttük egyáltalán. Minden erejét -ezúttal dühét és félelmét - összepréselte és ennek folytán valamiféle különleges, áttetsző lapulevél, esernyő alakult fejük felé.
Csak ültek egymás mellett a lépcsőn. Egyikük sem szólt egy szót sem csak a zápor hullásának hangja törte meg a kettejük közötti csendet. Brooklynnak jó volt végre hallani a férfi légzését, annak ellenére, hogy az most kicsit szaggatott volt.

-Jó újra látni... -szedte össze a bátorságát végül a lány. Komolyan is gondolta. Másodpercenként odanézett Owenre. Nem hitte el, hogy végre itt van mellette és amikor meggyőződött róla, a levegőhajlító -vagyis most már csak ex levegőhajlító- ott ücsörög mellette egykedvűen bambulva, azért folytatta tovább a pillantgatást, hogy ne is téveszthesse szem elől. Owen, Idő, Űr, halandó Galaxisok... 
Legszívesebben megölelte volna, de úgy hogy akár még a bordáit is összetöri és el nem engedni őt soha, de mégiscsak visszafogta magát. A férfi profilját látta csak: ádámcsutkája még kilátszott a garbóból, amit aznap felvett magára, szinte teljesen ősz hajában, ami most kissé lelapult a zuhétól, ritkán barna szálak csillantak. Természetellenes mértékben volt jóképű lassan már. És természetesen még mindig makulátlan volt: nem volt borostája, ápolt arca teljesen sima. De szája itt ott sebes volt, biztos kiharapta; szemei alatt pedig lilás árnyalatú karikák voltak. Ez őt rossz érzéssel töltötte el. Aggodalommal. 

-Téged is. -halványan elmosolyodott. Ő is őszintén beszélt, bár erre semmilyen garancia nem akadt, Brooklyn mégis hinni akart ennek a megérzésnek.
 Kiszáradt száját mosolyra húzta és ő is rápillantott a lányra. Tekintetük találkozott. Arany szeme megfakult. Brooklynon végigfutott a libabőr. Még mindig csodaszépek voltak szemei, de most hiányzott belőlük valami. Az élet, talán? Az a végtelen Idő. Űr. Mintha az istenek megtagadták volna maguktól ezt a fiatalembert, amikor neki a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Ezt Owen rögtön észrevette és tekintetét gyorsan visszaemelte a tájra. A Brooklyn híd, mögötte a felhőkarcolókkal tarkított város. Az egész előtt egy vízfüggöny. Szép volt. Tényleg nagyon szép, olyan végtelen. Alkalomhoz illő. -Nem is fogunk beszélni róla? -kérdezte szelíden.

Elszontyolodott, panaszosan sóhajtott. -Ha azt tennénk a vége úgyis az lenne a beszélgetésnek, hogy te meggyőzöl és én pedig sírok. -vázolta a szituációt a lány keserűen. -Majd mesélsz egy történetet a gyerekkorodról, én azon meghatódom és elszégyellem magam, aztán lezárod valami világi buddhista bölcsességgel a mondandódat és aztán megölelsz én meg hazasietek színt vallani az elememről meg az egész világról... -vázolta az elkövetkezendő pár perc nyilvánvaló történéseit keserűen, egy levegővel végighadarva mondandóját.